E. A. Poe: A Holló

Ez a vers egyik legkedvesebb emlékem marad.

Volt nekünk egy irodalomtanárunk, aki nem fekete ponttal meg ceruzás zöld kisegyessel büntetett, ha nem volt kész a nyelvtanházi, hanem meg kellett tanulni egy verset irodalomból, az éppen aktuális témáról.

Mindig utáltam a nyelvtant, értelme semmi, nem is csináltam házit, így hát tanulhattam verset. Angol irodalomnál tartottunk. Nem volt gond; addigra már majdnem kívülről tudtam a verset, szerettem a zenéjét, a ritmusát, a lüktetését.

Szavalásban profi voltam, hátrányos gyermekkoromból kifolyólag. Következő irodalomórán felálltam, elszavaltam A hollót. Osztálytársaim lenyűgözve ültek, es a végén spontán kitört a taps, a tanár pedig kevésbé spontán ugyan, de ötöst adott rá.

A hab a tortán az volt, amikor érettségin ugyanezt húztam. Ott is tomboló sikert arattam vele.

Poe maga azt mondta, hogy a vers háttere egy gyászoló diák monológja, aki elvesztett kedvesét siratja. Kettős feszültség van a versben; vágy az emlékezésre és ugyanakkor vágy a felejtésre. A diák csendben gyászolja szerelmét, amikor egy madár, egy holló kér hozza bebocsájtást. A diák némi vigaszt nyerni vél a madártól, szóba elegyedik bele; talányos, incselkedő kérdéseire mindannyiszor a tömör Nevermore (sohamár) a válasz, eleinte csak véletlenszerűen, majd a végefelé egyre riasztóbb értelmet nyerve.

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning—little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door—
Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
With such name as “Nevermore.”

Poe eredetileg papagájt akart a versbe írni, de aztán meggondolta magát, mivel, ahogy fogalmazott, a papagáj kvázi a madarak bohóca, és abszolút nem illett a versbe. Maradt hát a holló, amely szintén remekül tudja utánozni az emberi beszédet, és intelligens mivoltánál fogva jobban is passzolt a koncepcióba.

But the Raven still beguiling all my fancy into smiling
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird, and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore—
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking “Nevermore.”

Nyugodtan nevezhetjük akár okkult versnek is. Ha összeszedjük a kis mozaikdarabkákat – a vers cselekménys decemberben játszódik, az év legsötétebb  hónapjában, amikor hagyományosan megnyílik a túlvilág -, valamint a holló, mint hírnök jelenlétét. Odinnak, az északi mitológia istenének hagyományosan hollók voltak a hírnökei. A héber mitológiában Noé fehér hollót bocsát ki a bárkából az özönvíz mibenlétének megvizslatására. Ovidusnál Apollón isten büntetésből feketére varázsolja az – eredetileg fehér – hollót.

A holló, mint pszichopomp

Vannak állatok, amelyeknek feladata a halottakat a túlvilágra kísérni. Esetenként vissza is onnan. Ezek az állatok a pszichopompok, és most jön a meglepi; ez a feladat főleg a madarakra hárul. Stephen King egyik regényében a verebek töltik be ezt a szerepet, és tessék emlékezni, mi is volt Brandon Lee utolsó filmjének a címe?…

Brandon Lee filmbeli karakterét brutálisan meggyilkolták, így visszajött a túlvilágról, hogy bosszút álljon. Kísérőül egy hollót kapott. Borzalmas egybeesés, hogy Brandon Lee valóban meghalt a forgatáson – máig vitatott téma, hogy ostoba véletlen volt-e?

Ez pedig egy újságcikk a Belfast Newsletterből, 1887-ből. Arra figyelmeztet, hogy a hollók feltűnése halálesettel kapcsolható össze.

Ünnepeljük hát a költészet napját Poeval, és a csodálatos fordítóval, költővel, Tóth Árpáddal.

 

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
“Vendég lesz az”, így tünődtem, “azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”

Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sohsesejtett torz iszonyt suhogva jár, –
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
“Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?”

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S “Uram”, kezdtem, “avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek.” S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: “Lenóra!”, – halk, sóvár
Hangon én búgtam: “Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: “Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!”

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, –
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: “Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?”
S szólt a Holló: “Sohamár!”

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: “Sohamár.”

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. “Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok…holnap ez is messziszáll.”
S szólt a Holló: “Soha már!”

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó,
“Úgy lesz”, szóltam, “ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: “Soha – soha már!”

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: “Soha már!”

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, – soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
“Bús szív!”, búgtam, “ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, nyögtem, “szörnyü látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van…van balzsam Gíleádban?…mondd meg!…lelkem esdve vár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”

“Látnok!”, búgtam, “szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
Szólt a Holló. “Soha már!”

“Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, “menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!”
S szólt a Holló: “Soha már!”

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, – soha már!

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: