Egy hétfői történet

Már csak másfél éve volt hátra a jól megérdemelt nyugdíjba vonulásig. Miután évtizedekkel korábban leszerelt az Idegenlégióból, majd a kiváló francia nyelvtudásának köszönhetően zsoldosként beállt a belgák egyik titkos afrikai alakulatába beépített kettős ügynökként információkat szerezni és jó pénzért eladni, elhatározta, hogy legfeljebb harminc évet fog még dolgozni, hogy kiélvezhesse egy élet munkájának gyümölcseit. Várta egy kis lakás a West Enden, félrerakott annyit, hogy minden évben hat hónapra béreljen egy tengerjáró vitorlást és mellette megéljen a megtakarításai hozamaiból származó életjáradékból.
A befektetéseit Tony kezelte, vele még Dél-Amerikában találkoztak, az ottani magánhadseregek katonáinak kötött fogadásokat jóformán mindenre. Született bukméker volt, jó érzékkel szedte el a pénzt a balfaszoktól a hihetetlen oddsokkal, amikre alig néha kellett fizetnie. Így aztán tíz százalék hozamot tudott adni a nála befektetőknek, mert pénzre azért így is szüksége volt, ha váratlanul mégsem neki kedvezett a szerencse. Egy alkalommal Tony telefonált, hogy sürgősen találkozniuk kell, érezni lehetett a hangján, hogy bajban van. Közölte, hogy bekokózva pókeren elvesztette a befektetések felét és nagyon sajnálja. Másnap bement hozzá a kórházba, hat hét fekvőgipsz mégis megérdemel egy látogatást, ha már a szilánkosra tört sípcsonttal a vipera elvégezte a dolgát. Időnként viccelődtek is, hogy annyi platinát raktak a bal lábába, hogy ha véletlenül a másik sípcsontja is eltörne, az egész korrekt fedezetet jelentene a kifizetésekre. Nem mindig volt őszinte a mosolya. Azóta a barátságuk alapja a bizalom mellett a pontos elszámolás lett, Tony mostanra 672 ezer fontját kezelte, abból már az éves 67 ezer font is egész tisztes életjáradék lehetne, de még másfél év keresete jön hozzá és már csak jól fizető melókat vállalt, elvek nem számítottak.
A sors megint fekete-Afrikába vetette és ha már így adódott, vett magának egy kis rabszolgát. Az anyja hét gyereket nevelt, egy ütött-kopott AK gépkarabélyért plusz a zsebében csörgő 27 dollár és harminc cent apróért odaadta a kisebbik fiát. A kis fickó 12 éves volt, az AK a bátyjának kellett, a félkatonai alakulatokba már 15 évesen toboroztak fegyvereseket és fizettek annyit, hogy a család megéljen belőle. A 12 éves az egyik legjobb kornak számít, már elég erős ahhoz, hogy 20-25 kilót cipeljen, de még nem elég önálló a szökéshez. Megvolt a tanulópénz, korábban két idősebb is megszökött vagy ellopták őket, vesztett rajtuk legalább egy százast. A gyerektől rendesen féltek a környéken, valami egész fura genetikával volt megáldva, a tejeskávé színű bőréhez vörösesszőke haj tartozott és kaukázusi vonások, igazi ördög fattyának tartották. De legalább nem lopják el. Most épp a fegyvereket tisztogatta és olajozta, gyorsan tanult, már ezt is rá lehetett bízni a cipekedés mellett.
A szomszéd táborban valamire készültek. Érkezett három féllánctalpas könnyű páncélos, ránézésre 37 milliméteres gyorstüzelő ágyúval és forgatható lövegtoronnyal. Távcsővel meggyőződött róla, hogy nincs rajta reaktív páncélzat, a főhadiszállásról kapott gyengített urán maggal ellátott páncéltörőik a kétszer olyan vastag páncélzatot is megeszik reggelire, nem nagyon volt ok az aggodalomra. A főhadiszállást Brazzaville mellett rendezték be, onnan jöttek a legújabb, GAU-17 Gatlingekkel kellően felfegyverzett Bell 429 helikopterekkel a főnökök eligazításra. Dél-Kaliforniai hippiknek néztek ki, egy évtizeddel korábban magánterületen ilyenek láncolták oda magukat egy uránbánya kapujához tiltakozásként az atomenergia ellen. Meg mert volna rá esküdni, hogy egyiküket-másikukat rendesen meggumibotozta, de erre nem akart rákérdezni.
A huszonegyedik század olaját, kobaltot találtak a környéken, most a kínaiak, az oroszok, a belgák és az amerikai Konzorcium próbált minél jobb tárgyalási pozíciót kialakítani a koncesszió elnyeréséhez, ehhez a főügyész és az elnök környezetének megvesztegetése mellett a leginkább kézenfekvő megoldás a törvényen kívüli területek fegyveres megszállása volt. Ahová egyszer betették a lábukat, azt harc nélkül nem adják fel.
Tapasztalatból tudta, még inkább érezte, hogy összecsapás készül, arra számított, hogy ha minden jól alakul, még naplemente előtt megindítják a megelőző csapást és órák alatt átveszik az uralmat a szomszédos területek felett.
“Jó nap ez a halálra.” – idézte fel sziú dédanyja mondását, miközben még egyszer, utoljára finoman végighúzta a rengeteg test-test elleni közelharcot látott Bowie tőrét a fenőkövön.
Hooka-hey!

Jó nap ez a hétfőre. Minden kedves és kedvetlen olvasónknak borús napot kívánunk.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: