Főúr, hozzon nekem egy satóbrijónt!

Méltóságos Úr, az nem kissé erős vacsorára?

– Mi a maga neve, fiam?

– Alfonz. De genere. Ha szabad megjegyeznem.

– Nos, Alfonz, maga derék embernek tűnik, szolgált a hadseregben?

– Természetesen, Méltóságos Úr. Tisztiszolga voltam.

– Feleség, gyerek?

– Voltak, elvitte őket az izzadásos láz. A másodikat elszerette egy francia altiszt.

– Sajnálatos, nagyon sajnálatos. Volt maguknál satóbrijón?

– Nem, Méltóságos Úr, otthon nem tartottunk csak szárnyas jószágokat.

– Hogy is hívják, fiam?

– Alfonz, legmélyebb tisztelettel.

– Alfonz… Alfonz… Mondja meg a chéfnek, hogy a mai satóbrijónt nem véresen kérem, eleget láttam a háborúban. Új-zélandi brit alakulatban szolgáltam, mifelénk a vacsorára valót csak úgy mondták, hogy medium-rare.

– Parancsol a Méltóságos Úr hozzá valami borfélét?

– Nem, fiam, a bor helyett éjfélre várhatna a tüzes babám csókja, maga most elmehet. Egy forró marhapofa levest adjanak föl előtte, de nem zsemlyével, hanem jó fehér kenyérrel. A zsemlye túl vékony ehhöz, a marhapofa levesnek vacsoraidőhöz való teste van.