Garnélás-sütőtökös rizottó, Winter módra

Közvetlen környezetem tudja, hogy horrorszakács vagyok, a többiek előtt meg igyekszem titkolni. Nem is nagyon főzök, mert 1. nem tudok, 2. utálok, de néha megkísértenek a gonosz szakácslidércek, hogy a fene vinné el a kísérletező kedvem… Szóval, garnélás-sütőtökös rizottó.

Ezt a szart egy orchideatenyészetben ettem először. Friss citromlével volt leöntve, a tetején egy kis orchideavirág díszelgett, és olyan jó volt, hogy azt mondtam, ezt idehaza is. Figyi, mondom, mi kell hozzá.

1. Rizs

2. Sütőtök

3. Garnéla

4. Citromlé

víz, só, stb.

Megfőzöd a rizst. Ez nem nagy tudomány, annyi az egész, hogy felöntöd a rizst vízzel, aztán teszel hozzá sót, és rotyogtatod, amíg a víz el nem fő. Illetve most pont nem, mert kell bele a tök, meg a rák is.

Akkor fogtam gyanút, amikor a (mélyhűtőből elővett) tökdarabok szivacsos jelleget öltöttek, és megállíthatatlanul szivárgott belőlük a víz. Mindegy, a rizshez úgyis keveset tettem (valahogy sose találom el, hol a rizst töltöm utána, hol a vizet…) majd belefövi magát, oszt hadd szóljon. Azért felaprítottam a tökdarabokat, de a felénél meguntam, mert a vágás nyomán még pürésedtek is. Rászórtam az egész tökösdit a rizsre, és kezdtem nem örülni, mert több volt a tök, mint a rizs. Sebaj.

A garnélák, lében úszkálva, szintén a mélyhűtőből kerültek elő, és nagyon nem tett jót a lelkiviláguknak. Valami olyan halmazállapotot vettek fel, hogy berzenkedni kezdett az a kérges gyomrom, de ettem én már lekváros tojásrántottát is (öcsém kísérletezett)

Leöntöttem a levet a parányi puha rózsás pöcsöknek rémlő garnélákról, és betoltam a sütőtökkel rotyogó rizsbe. Fedőt rá, oszt várjunk, majd lesz valami.

Amikor a szag már kezdett nagyon fura lenni, megkóstoltam a cuccost. Szagra, állagra, küllemre iszonyatos volt, de a puding próbája az evés, és láttam én már ronda, de finom ételeket. Meg ettem is. A rizs megfőtt, a tök is, a rózsaszín kis pöcsgarnélákból meg lettek szürke mini horrorgumidarabkák, szóval behunytam a szemem, és megkóstoltam.

Kellemes meglepetés ért, ugyanis nem hánytam el magam, pedig nagyon szerettem volna. A rizs szétmállott, a tök olyan ízű volt mint egy szuvas, podvás fabelső, és azt hiszem, egy életre leszoktam a garnéláról. Gondolkodtam, hogy meg merészeljem-e reszkírozni a citromlevet, de ezen a borzalmon az se segített volna, ha evés után belefojtom magam egy citromleves hordóba. Szerencsére ismerem magam, ezért éhen nem maradtam, mindig van odahaza tészta meg üveges szósz (isten áldja a Barillát!)

De mit csináljak ezzel a rémülettel?

Bánatombam kiraktam hűlni az ablakba. Majd lesz vele valami. Belefeledkeztem a tésztafőzésbe, azt már nem nagyon tudom elrontani, aztán leültem enni, közben az ORFIII nagyszerű csatorna főzőműsorát néztem. (Az mindig segít elfeledtetni a bánatomat.)

Azért olyan rossz nem lett…

Az ablakpárkányon zörgött valami. Felörültem, nini, biztos érkezett pár sirályhojsza, és most megoldják a dolgot. Furcsák, no, mivel négy lábuk van, két háromszög alakú pici fülük, csíkos farkuk, és dorombolnak éves közben, de egy sirályhojszától ne várjunk túl sokat, miközben épp bűnjeleket tüntetnek el. Közelebb osontam, és felismertem a szomszéd ház macskáit. Mind a hármat. Ott guggoltak a lábas körül, és békésen ették a sütőtökös moslékot.

Drága kis bolyhos állatok! Édes kis csíkos pofáim! Ha nem is vagyok szakács, macskakaját még tudok főzni. Már ez is valami.

Sajnos, az csak utólag derült ki, hogy az egérzabáló rohadt dögök csak a garnélát tallózták ki a cuccból, a tök és a rizs ottmaradtak. Mérgemben a párkányra borítottam az egészet, ennek öt napja. Majd csak jön valami sirályhojsza, aminek pont ez kell. Akkor már elmondhatom, hogy madáreledelt is tudok főzni, és nyitni fogok egy kisállat-vendéglőt. A neve ez lesz “Talponálló a nyárfapohókhoz”