Good Omens

Terry Pratchett és Neil Gaiman nem nyúlhat mellé. Nem is nyúlt.

A Good Omenst könyvként imádtam, kellően hülye, apokaliptikus és gunyoros volt ahhoz, hogy rögtön Douglas Adams mellé tegyem minden könyvtári logikát mellőzve. Nem csoda: Gaimant annak ellenére szeretem, hogy most olvastam újra az Amerikai isteneket, és valahogy nem ütött akkorát, mint annak idején, Pratchettet meg már ezer éve szeretem, pedig magyarul kezdtem el olvasni (hiba: a nevek fordítása azzal a lendülettel agyon is üti a dolgot, a szójátékokról nem is beszélve).

A Good Omens egy BBC-s minisorozat, és nagyjából betűről betűre követi a könyvet, amit most olvastam újra, és még mindig jó, bár erről is meg kellett állapítanom, hogy annyira azért nem, mint először. Viszont a szereposztás tökéletes: annak ellenére, hogy nem vagyok nagy Doctor Who-rajongó, a Tennantos időszakból elkaptam valamennyit a BBC-n, és egyáltalán nem volt rossz, ezért aztán csalódásként éltem meg a doktorváltást, Matthew Smith már egyáltalán nem volt meggyőző – később ugyan lehetett az, de nem is nagyon néztem már. Most Tennant lubickol a szerepben: ő a démon, aki az emberiség romlására hajt, de csak félgőzzel, mert hát mégis sikerült egy olyan civilizációt fejlesztenünk, ami még a démonokat is ámulatba ejti a kegyetlenségével, plusz van mindenféle jó dolog is benne, mondjuk a Rolling Stones meg a fagyi.

Az ellenpár Michael Sheen szintén jó választás volt: olyan kedvesen naiv, mint a könyvbéli Azirafael, minden ilyen labdát lecsapva, ha lehet, jobban, mint Tennant. Az csak a hab a tortán, hogy Isten hangját Frances McDormand adja, akit a Fargo óta egyszerűen kötelező szeretni, a történetbe pedig egy érdekes csavart visz. Az egyetlen hibát a gyerekszínészekben látom, illetve a polkorrektség jegyében fekete kislányban, illetve az indiai boszorkányban: erről kevés szó esett a könyben, de engem már a Galaxis útikalauznál is zavart, hogy egy nagyjából jól leírt szereplőt behelyettesítenek valaki mással, mert hogy legyen feka meg indián meg minden a filmben. Nem érdemes, pláne nem, ha kultregényről van szó: itt nagyon kilóg a lóláb, semmi értelme nincs változtatni nemen, rasszon vagy bármin, ha már valamit elképzeltünk. Annak ellenére, hogy a gülüszemű kis pöcsöt nem tartottam soha ideális Frodójelöltnek, még mindig közelebb állt hozzá, mint mondjuk Shaquille Oneal, na, ez a helyzet a fő- és mellékszereplőkkel is az ilyen regényekben.

A történet szerint egyébként egy angyal és egy démon küzd egymás ellen azért, hogy elhozzák vagy ne az antikrisztust, ebbe a buliba még beszállnak a menny és a pokol nagyhatalmai, valamint egy csomó földi balfasz meg egy csomó gyerek is, közöttük van maga a Pokol nagyura is. Nem mintha tudna róla: csak egy egyszerű gyerek, mivel a bürokrácia a pokolban is az, úgyhogy elkavarták születésekor.

https://www.youtube.com/watch?v=hUJoR4vlIIs

A minisorozat mindössze hat részből áll, de nem is nagyon lehetne többet kihozni belőle, ezt viszont a megszokott BBC-s minőségben sikerült előállítani: érdekes, szellemes, kiválóak a színészek, és pont fogyasztható hosszúságú az egész sorozat ahhoz, hogy pótolja a könyvet, mert szinte szóról szóra megegyezik vele. Párhuzamosan olvastam a könyvet és néztem a sorozatot, és tényleg csak az Adam Youngot játszó gyerek, illetve a többi gyerek teljesítményére lehet panaszom, ez a fajta túljátszás felnőtteknél csak a Szomszédokban vagy a Kisvárosban elfogadott, gyerekként még lehet bízni benne, hogy kinövi. Sajnos erre kevés esély van, Daniel Radcliffe is él és virul, pedig úgy néz ki, mint egy életre kelt tic-tac, és sajnos kábé úgy is játszik, no de hát ahol fűrészelnek, ott forgács is hullik.

Annak, aki így ismerkedne Gaimannel vagy Pratchettel, erősen ajánlott, filmes vonalon egyébként mindketten megközelíthetőek, a Stardust egy szép kis tündérmese az előbbitől (a könyv jobb), a BBC-s, itthon forgatott Going Postal pedig remek antré az utóbbihoz (van több film is, de talán ez a legjobb). Egy próbát mindenképp megér: hat rész, aztán félbe is lehet hagyni.