Grisham: Az utolsó esküdt

John Grisham könyveit a Pelikán ügyirat óta szeretem, szerencsére ez nem olyan.

A Pelikán ügyiratban Julia Roberts támadott, a Cégben Tom Cruise, ennek ellenére még mindig meggyőzhető vagyok, ha Grisham-könyvekről van szó. Grisham ugyanis azon kívül, hogy jogi thrillereket szokott írni, jó még valami másban is: tud írni, és egy általam kedvelt földrajzi helyszín, szűkebb pátriárkája (igen, tudom) ad otthont egy csomó könyvének, az amerikai Dél. Igen, redneckekkel, fajgyűlölettel, sajátos házasodási szokásokkal, unokatesók előnyben, és persze fegyverekkel, pickupokkal és az összes többi kötelező kellékkel. Ha egyszer megöregszem, kell egy tornác, moonshine whisky befőttesüvegből, egy bendzsó és egy shotgun, többet nem is kérnék az élettől.

Az Utolsó esküdt pont annyira bírósági regény, mint amennyire krimi, a változatosság kedvéért most nem jogászok, hanem egy újságíró áll a történet középpontjában. 1970-ben járunk, Clantonban, Ford megyében, a sztori szerint ekkor készül csődbe menni a helyi lap, a Ford County Times, erre a lehetőségre cápázik rá a felvilágosult, nem mucsai memphisi újságíró, Willie Traynor, aki nemcsak a fegyvereket utálja, hanem még azt is utálja, ha Traynornak hívják. Megveszi a lapot, kipicsázza belőle az elődje nekrológjait, és megpróbál a szarból várat építeni. A hetvenes években már az is hatalmas előrelépés, ha a korábbi buggyant főszerkesztő egyáltalán hajlandó lehozni feketékről nekrológot, Traynor meg még tovább megy, és nagyjából egyedül megpróbálja megreformálni a mélydélt.

Ez persze nem igazán sikerül, nem is látszik benne az igazi happy end lehetősége, a tahók már csak tahók maradnak, de azért az idők szavát mégis hallják, viszont a hangulat és a környezet zseniális. A történet középpontjában, illetve majdnem ott egy esküdtszéki tárgyalás áll, nyilván esküdtekkel, akik között szerepelnek feketék is, és itt ugrunk fejest a kreol-déli-nemtommilyen konyhába, amit két oknál fogva szeretek, vagy inkább háromnál: egyrészt finom, másrészt Grisham is úgy ír róla, mint ahogy az Éjfél a jó és a rossz kertjében képei, valahogy lehetetlen nem vonzódni ezekhez a rizses-rákos-zöldséges szarokhoz.

A történet egyszerű, Clanton pedig már ismerős annak, aki visszatérő Grisham-olvasó, több regényének is ez a helyszíne, a szereplők előbb-utóbb ismerőssé válnak, a poros déli suttyótempó az ültetvényes gőggel együtt pedig vonzóvá. Ugyanúgy tetszik ez az elszigetelt, szabad, de korlátolt amerikai világ, mint az ország másik fele: csak az rontaná el, ha tényleg járnék arra, mert erősen kétlem, hogy még ma is úgy néz ki egy déli kisváros, mint Clanton, ahogy azt is, hogy létezik még olyan hely, mint amit a Miért éppen Alaszkában láttunk.

Pedig igény, az lenne rá. De ha már nem létezik, legalább papíron van.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!