Ha már hajó

Miközben vau vitorlázik, én maradok a szegényember úri szórakozásánál – olvasok.

Életemben egyszer voltam vitorlázni, akkor sem túl tevékenyen, viszont ülni azóta is kiválóan tudok a seggemen, viszont kora ifjúságom óta kísértett és érdekelt ez a tevékenység, ugyanis mint minden normális ember, más viszonylag hamar a kezembe kaparintottam Arthur Ransome klasszikus ifjúsági regényét, a Fecskék és Fruskákat (Swallows and Amazons).

Meg sem tudnám számolni, hányszor olvastam az első kötetet, ugyanis itt sorozatról van szó, és még felnőtt fejjel is gyakran előveszem a könyveket, amikor nem akarom különösebben megterhelni az agyamat, de szeretnék olvasni valamit. Sajnos mostanában sem időm, sem túl sok lehetőségem nincs arra, hogy mindezt a cseresznyefa egyik ágvillájában, egy zacskó mogyoróval tegyem, de ne legyünk telhetetlenek.

Legutóbb a Fecskevölgy került a kezembe, illetve a Kindle-ra, úgyhogy most arról fogok mesélni. Ransome egyébként elég érdekes figura volt, meggyőződéses kommunista, rebesgették róla azt is, hogy kettős ügynök volt, de erre nincsenek bizonyítékok – és annak ellenére, hogy még a vörösterrort is szenvedélyesen védelmezte, mondván, hogy hát ugyan nem túl udvarias dolog, de szükség van áldozatokra, a könyveinél nyugodtabb olvasmány alig létezik. Egyrészt kínosan pontos, a tavakat úgy írja le, hogy állítólag útikönyvnek is beillik, másrészt a legnagyobb konfliktus, ami megtörténhet bennük, az az, hogy a gyerekek későn teáznak.

A Fecskék és Fruskák ugyanis nem túl meglepő módon gyerekekről szól, meg persze a vitorlázásról. A Walker-család alkotja a Fecske nevű kis vitorlás legénységét, ők John, a kapitány, Susan, a kormányos és hivatásos aggódó (feltétlenül tarkón vágtam volna egy ponttyal, ha annyit basztatott volna, mint a történetben a gyerekeket), Titty, akinek hülye neve van, de matróz, és Roger, aki a legfiatalabb, ezért nyilván hajósinas. A Fruskák csak ketten vannak, szakmájukra nézvést kalózok, ők Nancy és Peggy.

Ez a társaság később bővül, de ez most mindegy. Az első könyv arról szólt, hogy hogy rendezkednek be a tóban lévő szigeten, és hogy barátkozik össze a két vitorlás legénysége, ez annak a folytatása – csak épp nem vízen játszódik, illetve alig. A Fecske hajótörést szenved ugyanis, úgyhogy hőseink a partra kényszerülnek, és ott rendezkednek be, John árbócot csiszol, a többiek meg belakják a völgyet, ahol tábort ütöttek, kirándulnak, főznek, kalandoznak, a Fruskákat viszont nem engedik el otthonról, mert jön a dédnagynéni, aki egy hülye vén picsa, és versmondásra kényszeríti őket. Innentől fogva néhány stiklin, ellógáson és egyeben kívül túl sok mindenhez nem tudnak kezdeni, de megpróbálják kihozni a dologból, amit lehet. A kalandjaikat nem mesélem el, mert spoiler lenne, az a lényeg, hogy kapunk néhány nem túl alaposan kidolgozott karaktert, akik irreálisan jól viselkednek, meg néhány olyan kalandot, amitől egy kicsit megint gyereknek érezhetjük magunkat, valamint több olyan ételleírást, ami sehol nincs Durrellhez képest, de engem mindig heves sóvárgásra késztet a gombás tojás és a párolt zöldborsó után – tábori konyha, na. Ilyenkor szoktam különleges vagdalthúst is venni, de azt mindig megbánom.

Ha valami pihentető, nyári, hajós-kirándulós olvasmányra vágytok, ez simán benne van a pakliban. Hab a tortán, hogy fenn van a MEKen, így kalózkodni se kell, ha bele akartok nézni – szerintem érdemes.