Hajónapló – 2. nap

Mert navigare necesse est.

Nos nem állítom, hogy a pantoprazol miatt zökkenőmentesen indult a reggel. Eléggé felsavasodva, picit még mindig az előző este hatása alatt, belakva és behányva a katamaránt vártuk az oktatót, aki megmutatja, hogy mi hogy működik az úszó házunkon.

A katamarán egy meglehetősen furcsa állat. Egyrészt nem nagyon kell, sőt nem is nagyon szabad kormánnyal baszódni kikötéskor, hanem kizárólag a két motorral kell betankozgatni a helyére. Ez akkor, amikor nem fúj a szél egy relatíve egyszerű történet, de azért nem annyira sikerült elsőre.

Gogo, a skipperoktatónk egy ötvenes horvát csóka, aki azzal nyitott, hogy mindenki nagy örömére a háromszavas angol szókincsének negyvenféle permutációjával elmagyarázta, hogy most belebaszunk egy fendert a vízbe és ahhoz fogunk parkolgatni. Mindenki gecire élvezte a rutinpályázást, amíg mi órákon keresztül rájöttünk, hogy egyáltalán nem tudunk katamaránt vezetni. Mivel szél egy deka nem volt, ezért a vitorlás gyakorlat az alapvetésekre korlátozódott: a katamaránunk takkváltós, azaz semmit nem kell csinálni forduláskor és minden reffkötél ki van vezetve egy traktorülés szerű kakasülőre, ahol az összes navigációs eszköz is van.

Nem untatnék senkit azzal, hogy mennyire izgalmas volt negyvenedszerre beállni egy gumilabdához, még kevésbé azzal, hogy mennyire félelmetes volt egy tizenöt tonnás szarral hozzáparkolni egy betonstéghez. Mindenesetre Gogo annyira lefárasztott minket, hogy kedvem lett volna vízbe lökni egy idő után.

A katamarán irányítása gyökeresen eltér az egytörzsűektől. Vitorlázni kicsit olyan vele, hogy egy átlagosnál alacsonyabb képzettségű hajós is jól elboldogul vele a hajó keretein belül. Sajnos egyáltalán nem tud szélbe menni és a hátszéllel is gondjai vannak, magyarán jobbra balra 80 foknyi mozgásterünk van, ami finoman szólva nem sok. Lényegében ha pályára áll, akkor megy, mint a meszes és közben nem dülöngél egy picit sem. Reffelni sem kell negyven kilométer per órás szélig, ami azért erős. Gyakorlatilag hülyebiztos, csak a kikötéssel kell kurvára vigyázni.

Persze Gogo nem az ilyen információk átadásában jeleskedett igazán.

Kiderült, hogy Vis szigeten épp egy regatta ért véget és elégettek egy konkrét zellerbokrot a város közepén, amitől beállt a fél város. Az egész sziget híres arról, hogy mindenki házikertészkedik, ennek apropóján Gogo is előszedte a saját kis stashét és békésen elcigizgetett, amiből persze mindenkit megkínált.

Az oktatás fennmaradó részéről kivételesen kevés emlékem maradt, már csak az ebédre értem vissza a fedélzetre, mert Gogo egyre összefüggéstelenebb hülyeségeit egyre összefüggéstelenebbül értettem meg. Egy ideig felmerült bennem, hogy biztosan el akarja adni a szerveinket a haverjánál, ahova a mooringolást megyünk gyakorolni, ezért cimborámra bíztam a hajót és én zsebkéssel a zsebemben, magamra zárva a kabinajtót békés paranoiában elszenderedtem.

Még a folyamatosan ordító reggaen áthallva hallottam, ahogy a többiek a kikötést gyakorolják, én jobbnak láttam nem részt venni a dologban. Amikor felkeltem már az ebédnél tartottunk és késő délután volt, úgyhogy nekiindultunk Rogoznicának, ami a kurváiról és a tornádóiról híres.

Kiálltam életemben először egy lakóházzal a partra, lekötöttük a hajót és egy közepesen szar horvát kaja mellett, meglehetősen bunkó kiszolgálás mellett elköltöttük a vacsoránkat. Meglehetősen villantós jelenség voltunk, amit jól ellensúlyoz a közepesen alpári, csumpi stílusunk. Viszkizgetéssel és zenehallgatással töltöttük az estét és a társaság nagyobbik fele rettentően elfáradt, ezért lefeküdtünk aludni. Én Umberto Ecoval, a többiek meg ízlés szerint.

A hajón a vízmelegítő, a vízgyártó és a víztartály tökéletes harmóniában szolgáltatta a zuhanyoznivalót, minden kabinnak saját fürdője van, ebből csak a nappaliban önkéntesen alvó kolléga nem részesült, akire való tekintettel egyébként lelőttük a bulit.

Éjfél körül azt hallottam, hogy időnként beröccen a fenékvíz-szivattyú a baloldali hajótörzsben. De erről majd holnap.