Hello, my name is Inigo Montoya

Prepare to die!

Az előbbi mondatok az 1987-es klasszikusban, a Herceg menyasszonyában hangzottak el, a filmnek persze Amerikában jóval nagyobb kultusza van, mint itthon, de tizenéves korom egyik legnagyobb meglepetése volt, amikor véletlenül belefutottam. A film alapjául szolgáló könyvet, valamint a forgatókönyvet is William Goldman amerikai írónak köszönhetjük, ő tegnap halt meg hosszas betegséget követően, 87 éves korában.

Goldman már a Princes Bride megírásával is simán beleégette volna magát a fantasy- és humorkedvelő geekek kollektív tudatalattijába, de ez nem volt elég, ezt megelőzően azért még odatette a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök forgatókönyvét is.

A Princess Bride viszont zseniális, vicces és iszonyúan gagyi, de nagyon szerethető módon. A történet bugyuta, de direkt az, a színészek brillíroznak, amikor kell, zseniálisan szarok, a gesztusok eltúlzottak, mindezt pedig nem más, mint Columbo felügyelő meséli el a lázas unokájának, így a hülyeségeket is megszaggatja az, amikor a gyerek reklamál, hogy a mese túl unalmas, túl romantikus vagy csak hosszú. Mandy Patinkin Inigo Montoyaként élete legnagyobb szerepét hozza, lehet itt még bármi, de az arca teljesen összeforrott a Hello, my name is… kezdetű mondattal. A Princess Bride egy mese, annak minden előnyével és hátrányával, hülye trükkökkel, még hülyébb párbeszédekkel, valahol ott egyensúlyozva, ahol még pont lehet rajta izgulni, de még nyilvánvaló, hogy a mesék nem így működnek, a néző pedig, ha van olyan infantilis, mint én, ugyanúgy felháborodik egy-két meglepő fordulaton, mint a történetben szereplő gyerek: a meséknek egyszerűen jól kell alakulniuk még akkor is, ha minden rosszra fordul, nem?

Ja, és Mark Knopfler írta a zenéjét, ettől már akkor is jó lenne, ha rossz lenne.

Maga Goldman annak ellenére, hogy baromi elismert forgatókönyvíró volt, nem sokra tartotta a munkásságát, azt állította, hogy a Butch Cassidy forgatókönyvére és a Princess Bride regényre képes még anélkül visszatekinteni, hogy kínosnak érezné, a többi filmjére viszont nem túl büszke. Azért kapott két Oscart, két Edgar-díjat és az amerikai forgatókönyvírók díját is elvitte, színdarabokat is írt, egyikre sem volt különösebben büszke, az All Presidents Men című film forgatókönyvét például kifejezetten utálta, pedig emiatt is szokták dicsőíteni.

Harmincnégy forgatókönyvben dolgozott, tanácsadóként többek között a Pillangóban, íróként a Bridge Too Farban, de ő írta az egyébként szintén elég vicces Tom Selleck-féle Mavericket és az egész jó, még VHS-en végigparázott Ragadozókat is. Vannak nálam komolyabb filmfogyasztók, akik egész más miatt fognak emlékezni rá, de engem akkor is megvett a Princess Bride dialógusaival – eleve lehetetlen nem szeretni egy olyan filmet, ahol a dombtetőn kiszúrt szerelmesek a menekülésnek azt a módját választják, hogy hülyén legurulnak a lankán, egyenesen egy nagyon rossz pirotechnikával felszerelt erdőbe, ahol egy gumipatkány támad rájuk.

Ja, és Mark Knopflert mondtam már?

Nyugodjék békében.