Híd a Drinán

„…ahol a Drina víztömegének egész súlyával zölden és habzón a meredek hegyek zárt öbléből előbukkan, (…) áll a tizenegy széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekből épült nagy híd.”

A hidat szokoli Mehmed pasa, nagyvezír építtette, akinek szülőfaluja itt nyugodott a dombok mögött, és akit sok-sok évvel azelőtt, 1516 novemberének egyik reggelén több, 10 év körüli gyerekkel együtt véradó fejében vitt a janicsár aga Kelet-Bosznia falvaiból Sztambulba.

Szokoli Mehmed

De azokban az időkben, mikor még gondolata sem élt a hídnak, a Sztambul felé vezető országút a híres višegradi kompba torkollott. Itt szokott megállni az apró bosnyák hegyi lovakból álló karaván is, minden lovon jobbról-balról egy-egy gyümölcsszállító kosár, abban egy-egy gyerek. Így várták a mindig rosszkedvű révészt, a félszemű, féllábú, félfülű Jamakot, hogy otromba kompján a másik partra szállítsa őket.

Akkoriban Višegrad, a kasaba (kisváros) szűk, kicsiny település volt a Drina bal partján. Még semmit sem mutatott abból a formából és kiterjedésből, amit a híd felépülte után a kereskedelem és forgalom kifejlődésével kapott.

A híd mostanság

Ivo Andrić regénye a híd építése előtti időkből indul, végigkíséri a 6 évig tartó építkezést, majd a híd és vele a kasaba lakóinak életét egészen 1914-ig.

Az író valós események vázára szövi gazdagon díszített, mélabús történeteit. Ez a Mehmed Sokolović például tényleg létezett és mielőtt ilyen nagyszabású építésbe fogna, a rombolásban jeleskedik: 1552-ben részt vesz Eger sikertelen ostromában, majd 1566-ban – Szulejmán halála után – Szigetvárat pusztítja.

A híd keletkezéséhez és építéséhez számtalan mese és legenda kapcsolódik, amit a kisváros minden lakója ismert és mesélt az elkövetkező évszázadokban, és amik a múltba visszatekintve (kis írói fantáziával) így vagy úgy, de mind igaznak bizonyulnak. Ilyen a hídrontó tündér meséje vagy a híd pillérében élő Fekete Arabé, aki, ha megjelenik valaki előtt, az illetőnek meg kell halnia.

A nagy híd nemcsak egyszerű átjáró a Drina két partja kötött, hanem a városi élet mindennapi színtere: a középen kiszélesedő építményen jobbról-balról egy-egy kiszögellés, erkély épült, benne egyik oldalon márványtábla az építtető nevével, másikon kőpad. Itt üldögélnek a város tekintélyes férfijai, hogy közügyekről beszélgessenek, este pedig a fiatalok foglalják el az ülőkét. Nem haladhat át a hídon sem temetés, sem nászmenet anélkül, hogy a híd közepén meg ne állnának egy pillanatra. A kőkorláton kínálják eladásra az első cseresznyét és dinnyét, a híd erkélyén főzik a kávét, árulják a meleg, ropogós süteményeket.

A város és a híd fölött múló esztendőkből és évtizedekből Andrić sok-sok figurát kiemel, és mutat be aprólékos részletességgel a kasaba lakói közül, mintha nagyítólencsét tartana föléjük. Néhányuk története balladaként él tovább, mint a szépséges Fatáé, akinek kezét Mustaj bég kéri meg egyetlen fia számára vagy Milané, aki magával az ördöggel kártyázik a hídon, legvégső tétként a lelkéért.

Ahogy múlnak az évszázadok, a politikai helyzet is változik: a török császárság csöndesen kiég. Míg korábban a szerbeket húzták karóba (sosem olvastam még ilyen részletes leírást karóba húzásról) vagy fejezték le, hogy a hídra kitűzött testrészek figyelmeztessék a rájákat, most a törököknek kell elhagyniuk a vidéket, ha nem akarják, hogy rájuk gyújtsák a házat vagy a fülüknél fogva szögezzék őket a híd kapujának egyik gerendájához, mint Ali hodzsát, akit az 1878-as okkupációval bevonuló osztrák csapatok egyik szanitéce ment ki kínos helyzetéből.

Visegrad, Bosznia, 1906, a vasút megépülése után az állomással

Az új rend kezd megszilárdulni, a kezdeti bizalmatlanság elmúlik, de a török idők édes csöndessége nem tér már vissza. Eddig az ittenieknek (legyenek szerbek, törökök vagy szefárd zsidók) eszébe se jutott hozzányúlni az épülethez, tették, amit mindig: ami megrepedt, befoltozták, ami megrokkant, alátámasztották. Nem volt törekvés arra, hogy a természeti erők hatását előre lássák, kikerüljék vagy megelőzzék, eszükbe sem jutott változtatni a város istenadta képén.

De a Monarchia idegen hatósága állandó szükségét érzi, hogy bontson és építsen, összeírjon és szabályozzon, tervekkel és előrelátással megváltoztassa a város keleti formáját: beszámozzák a házakat, bevezetik a petróleumlámpás közvilágítást, rendelkezéseket hoznak a tífusz megelőzésére, vízvezetéket és vasútvonalat építenek. Hallatlan, de még községi utcaseprőt is alkalmaznak.

És bár az új vihar felforgatja a kasabát, gyökerestől elmozdítja helyükből a régi szokásokat, élő embereket és holt dolgokat,

„A híd (…) továbbra is ott állt, úgy, ahogy mindig is állt, a tökéletes elgondolás, a jó és nagy emberi művek örök ifjúságával, amely nem tudja mi az öregedés, mi a változás, s amely, legalábbis a látszat szerint, nem osztozik a világ átmeneti dolgainak sorsában.”

Hogy mi történt a híddal 1914 után, már nem a regényből derül ki: ahogy az lenni szokott, a nagy háborúkban rendre felrobbantották, de aztán eredeti formájára vissza is építették: 2007-től Mehmed pasa hídja a világörökség része.

Korábbi balkáni történeteket itt olvashattok.

(Ivo Andrić: Híd a Drinán. Európa Könyvkiadó, 1973. A címképen a szerző a híddal.)