Hivatalos: A világ legszarabb munkája múmiapreparátornak lenni
Nem tudom, hogy hívják azokat a jóembereket, akik kipakolták anno a múmia belső szerveit, de valószínűleg vécékefének is jobb lenni, mint ilyen mesterembernek, mert itt munkaköri kötelesség volt az is, hogy megkövezzenek.
Az egyiptomiak ugyanis olyannyira tisztelték az emberi testet – amelyet épp a mumifikálással próbáltak meg konzerválni az öröklét számára -, hogy a halál utáni megcsonkítását is elítélték, a múmiákat viszont ki kellett pakolni ahhoz, hogy szép száraz, összeaszott, kurva ijesztő dolgok legyenek belőlük (és festék, de erről majd később). Szóval – ahogy azt a legtöbben tanultuk történelemórán – volt egy jóember, aki felvágta a testet, kipakolta a belső szerveket, valami izével átmosta (a fáraóknak valami olyan kraftos cuccot tartogattak, ami szépen feloldott minden lágy szövetet), ezután pedig valószínűleg hazament a feleségéhez és a gyerekeihez, akik nem gondoltak bele, hogy miért vacsoráznak minden este májat.
A valóság ennél sokkal lelombozóbb: a fickó, akinek az volt a dolga, hogy pakolja ki a múmiákat, mellékállásban hosszútávfutó is kellett, hogy legyen, mert miután megcsonkította a rábízott holttestet, kurvára kellett szednie a lábát, ugyanis az aktus után egyből a nyomába eredt egy feldühödött tömeg kövekkel, hogy akkor őt most meg kell lincselni (az nem világos, hogy a tömegnek szóltak-e előre, hogy mire készüljenek, mert ha korábban esnek neki a szerencsétlennek, a büdös életbe nem készül múmia. Mindenesetre megértem, ha magas volt a fluktuáció ebben a szakmában). Amellett, hogy a szervek eltávolítása után nagyon kellett sietnie a múmiagyárosnak, még egy dologra kellett figyelnie: a készterméknek nyitott szájjal kellett megőrződnie az örökkévalóság, a horrorírók és az angolok számára, különben nem tudna enni, adott esetben lélegezni sem, úgyhogy tiszta kibaszás lenne valakit úgy konzerválni, hogy mindezekre nem képes.
Szerencsétlen hullamesterek – vagy hogy hívják őket – nem is tudhatták, hogy fáradozásaiknak köszönhetően jópár évvel később nem lesz egyéb haszna, mint néhány babona, több horrorfilm – köztük az új, állítólag iszonyatos Tom Cruise-féle Múmia -, és a barna egy különösen hamar megfakuló árnyalata a viktoriánus festményeken. Öröklét? Lófaszt, egy kellemes családi kép a konyhabelsőről Martin Drollingtól. Ne aggódj, én se ismertem a nevét.
Viktoriánus konyhabelső múmiával.
A viktoriánus korban ugyanis – mivel még nem volt netes pornó, autósmozi meg e-bay – az emberek nem pont úgy ütötték el a szabadidejüket, mint a mai népek. Az egyik legnagyobb buli ugyanis az volt – azt leszámítva, amikor a szakértő közönség végignézte, ahogy lobotómiát hajtanak végre valakin, illetve hogy hullákat lopkodjanak a temetőkből -, hogy megtekintsék, ahogy kicsomagolnak egy múmiát. Egyiptomban a britek viszonylat sok múmiát találtak, és egészen az 1900-as évek elejéig utolérhetetlen bulinak tűnt, hogy kigöngyöljenek egyet-egyet, amit a közönség igen hálásan fogadott (fun fact: általában egy hulla volt bennük, szaloncukor sosem). A kigöngyölt hullák viszont unalmasak, így – miután a középkorban a múmiaport valami elképesztően hatékony gyógyszernek vélték – túlléptek a sötét babonaságon, és új felhasználást találtak a múmiáknak: festéket készítettek belőlük.
A múmiabarna festék valóban felőrölt múmiákból készült, és igen közkedvelt volt a viktoriánus korban – a beszámolók szerint okkerszínű volt, de sajnos idővel megfakult, így egyre kevésbé használták. A jelek szerint azonban azért akadt rajongótábora: egészen a hatvanas évekig gyártották, és akkor is csak azért hagyták abba, mert elfogytak a hozzáférhető – vélhetőleg kicsomagolt – múmiák, így valami szintetikus szar után kellett nézni.
Enyhe kitérőként tenném hozzá, hogy Komor Zoltán, a magyar undorítópróza mestere már megénekelte, hogy milyen kiszarni egy egész elveszett civilizációt, így hadd ajánljam a figyelmetekbe azt a bizarro-novellát, amely a következő sorokkal kezdődik: “Apró egyiptomi piramisokat fedezek fel a székletemben“.
