A kanadai Gerald Durrell

Itthon talán kevésbé ismerik a mókás nevű Farley Mowat munkásságát, mint Gerald Durrell könyveit, pedig a kanadai környezetvédő-író igencsak hasonló helyzetből indult, mint brit kollégája. Durrellnek – ha már az egyik kedvenc íróm – a későbbiekben még szentelek egy komolyabb posztot, de nézzük csak a hasonlóságokat: Mowat is a harmincas években, a természet megfigyelésével töltött gyerekkoráról írta a legjobb regényeit, harcos környezetvédő volt, és a legtöbb könyvén az embernek hangosan kell röhögnie. A többin viszont hangosan sírnia, szentségelnie, kurvaanyáznia – a megfelelő rész aláhúzandó.

Ugyanis míg Durrell inkább a vicces vagy érdekes jelenetekre koncentrált, miközben a könyveit írta (mellesleg azért, mert kellett neki a pénz a gyűjtőutakra és az állatkert létrehozására), Mowat csak néhány könyvéhez tartalékolta a humort (ezek viszont nagyon viccesek). Ellentmondásos figura volt: első sikerkönyve, a Ne féljünk a farkastól, félig-meddig fikció, de egy valódi kutatáson alapul, ebben Mowat kiköltözött a farkasok közé, hogy megfigyelje őket, és kiderítette, hogy nem ezek az állatok pusztítják a karibut, tekintve, hogy valami egérfélén (kanadai pocokon) élnek. Miután Mowat 1945-ben leszerelt, a Dominion Wildlife Service felkérte rá, hogy fejtse meg, miért van egyre kevesebb karibu Kanadában. Mowat megfejtette, de nem úgy, ahogy a megbízók remélték: az elvárt eredmény az lett volna, hogy éhes farkascsordák tizedelik őket, de valójában az derült ki, hogy a vadászok és az emberi tevékenység miatt esett vissza a populáció. Az író a megfigyelései mellett emberkísérletet is végzett magán: ő maga is megpróbálta, milyen pockon élni, sőt, még egy receptet is közreadott az olvasók számára. A szerző azt javasolja, hogy tejszínnel készítsünk ragut a dögből, biztos van olyan finom, mint a csipkebogyószószos sirályhojsza.

Mowat 1963-ban írta a Ne féljünk a farkastólt, de nem ez volt az első könyve: már a háború előtt is írt egy helyi lapba a környék madárvilágáról, később pedig az inuitok életéről, illetve a háborús élményeiről adott közre egy-egy könyvet. Már az inuitos könyve is kiborította a bilit: Mowat nem tudott némán szenvedni, akkor az emberi jogokért állt ki, mivel úgy gondolta, hogy tarthatatlan körülmények között élnek az őslakosok, később pedig rendszeresen azon baszta fel az agyát, hogy az ember milyen károkat okoz az élővilágnak. A Mészárlás tengere és a Meg kell ölni a bálnát? nem túl vidám könyvek, de fontos dolgokról szólnak. Mowat mindemellett nem volt tudós, de hát Istenem, Durrell sem volt az – viszont Mowat nem csupán csendes visszautasításban részesült, amikor előállt a farkasokról és egyebekről szóló elméleteivel, hanem hangos – és lesújtó – kritikával is. A Ne féljünk a farkastól alapjául szolgáló kutatás után a megrendelő azzal utasította el a megfigyelés eredményeit, hogy nem egy biológustól származnak – jó kérdés, hogy akkor vajon miért nem egy biológust bíztak meg a feladattal , a könyv megjelenése után pedig egymás után érkeztek a vádak, melyek szerint csak kitalálta az egészet, vagy legalábbis erősen kiszínezte a történteket. Biztos, hogy néhol elengedte a fantáziáját, a nagypapájának szerintem például nem lehetett olyan fejlett szelektív hallása, hogy három emelet távolságból, bezárt ajtókon keresztül meghallja a whisky szót, de közvetlen közelről sem értett semmi egyebet, mindenesetre később több brit-kolumbiai kutatás is megerősítette, hogy északon a farkasok – igaz, tejszínes mártás nélkül – de pockot esznek.

Több gyerekkönyve és önéletrajzi ihletésű munkája is díjat kapott, az ötvenes években főként az előbbiek miatt vált ismertté a neve. A Sarkvidék Robinsonjait kifejezetten szerettem, de elfér gyerekkönyvként még az Ilyen kutya nincs is – ez valami olyasmi, mint a Családom és egyéb állatfajták, csak épp északon. Ehhez kapcsolódik a Baglyok a családban című kisregény vagy elbeszélésgyűjtemény is, csak itt épp – nem túl meglepő módon – a baglyok állnak a történetek középpontjában. És ide tartozik a legjobb könyve, legalábbis az, amit én oda-vissza elolvastam félévente egyszer, a Víziszonyos vitorlás is, ez vezetett odáig, hogy feltett szándékom, hogy egyszer elmegyek Új-Fundlandra, mert egy olyan helyen, ahol mindenkiben élénken él az a meggyőződés, hogy a tömény alkohol képes megromlani, de órákon belül, ha egyszer megbontották, tényleg semmi baj nem történhet.

Nektek ki a kedvenc őrült természetvédő írótok?