Kávé és cigaretta

Gondolom mindannyian voltunk részesei már kínos beszélgetéseknek. Olyan asztaltársaságokban fordul elő ez a legtöbbször, amiket valami külső faktor boronál össze – jófejség valami baráttal, egy előre lebeszélt találkozó levelezés után, vagy bármi hasonló. Nem baráti beszélgetések ezek, hanem kényszeredett smalltalk körök, ahol jobb esetben azonos érdeklődésű, rosszabb esetben teljesen véletlenszerűen összeválogatott emberek vergődnek azzal, hogy továbbgurítsák a témákat és végre vége legyen az egésznek.

 – Találkozzunk!  – Jó, találkozzunk!

Jim Jarmusch nem a legtermékenyebb, ugyanakkor az egyik legügyesebb jelenkori rendező. A Kávé és Cigaretta pedig az egyik legjobban sikerült alkotása, ami valójában egy antológia, amit évtizedeken keresztül dédelgetett és hozott végül létre. Pont azokat a találkozásokat ragadja meg, ahol ellentétes érdekek, szándékok és nézőpontok mentén jönnek létre, ugyanakkor valami oknál fogva el szeretnék kerülni az ebből fakadó vitát. Azzal a szándékkal alakulnak ki ezek a beszélgetések, hogy valami jó süljön ki belőlük. Gyakorlatilag a konfliktuskerülés bibliája. Mint a fekete és a fehér együtt. Mint a kávé és a cigaretta. Mindenki tudja, hogy a kávéból is a cigarettából egyvalami sül ki: egy jó adag fos.

De mindezek ellenére a kávé és cigaretta egymáshoz tartozik, mint a fekete és a fehér, ami az alapmotívuma a komikus jelenetcsokornak, amit leginkább lazán kapcsolódó novellagyűjteménynek lehet felfogni. Jelenetről jelenetre szemtanúi lehetünk, ahogy a szereplők, akiket egymás mellé sodor az élet, kimondottan kellemetlen beszélgetésekben próbálnak eszmét cserélni bődületesen oda nem illő dolgokról: zenéről, delíriumról, hírnévről és a Tesla-tekercsről. Ezek a témák a habarcs a különféle társadalmi helyzetű és különböző foglalkozású szereplők között. Átívelik a filmet és keretet adnak neki.

Ezek a témák és a reakciók és az eltolt reakciók az összekötő kapcsok a jelenetek között,ami tizenegy, egyenként is jól fogyasztható rövidfilmből állnak. Meg persze a fekete-fehér, sakktáblaszerű csempék. Jól mutatja a film zsenialitását, hogy a legkorábbi, Roberto Benigni és Steven Wright között zajló beszélgetés 1986-ban került celluloidra, míg az utolsó 2003-ban, mégis olyan koherens az eredmény, amiről M. Night Shyamayalayanarayan csak álmodna. Olyan színészóriások szerepelnek benne, mint Cate Blanchett, Steve Buscemi, Benigni és Bill Murray. A hírességpanoptikum nem áll meg a színészeknél: a Wu Tang Clan, a White Stripes és humoristák is szerepelnek benne – kivétel nélkül a kávé és a cigaretta nexusában.

Hangulatában a grotesztktől az egészen abszurdig halad a film hangulata. Iggy Pop és Tom Waits arról elmélkednek, hogy leszoktak a cigiről, ezért az már olyan csak, mint egy ékszer, ezért bármikor rágyújthatnak, Jack és Meg White épp azt játszák, hogy testvérek és az egyik bemutatja a másiknak a Tesla tekercsét, Cate Blanchett meg igencsak döcögős beszélgetést folytat önmagával.

Ettől gyorsabban álmodok.

Nem vádolhatjuk azzal a filmet, hogy nincsen íve: a kedélyes, laza és picit kényelmetlentől az egészen komor és baljósig kalauzol el. Még nevetünk a White Stripes Tesla-tekercsén, de a Delirium epizód Bill Murrayjel már inkább furcsán ijesztő, mint vicces. Aki már látott Jarmusch filmet, az pontosan ismeri ezt az érzést: nem igazán tudod, hogy most sajnálni kell-e valakit, vagy csak a másik irányba kellene nézni és konstatálni, hogy ez tulajdonképpen már nem vicces. Számomra azt az érzést adja, amit egy jóleső nevetés utáni lezárónak szánt poén, az a lanyha nevetés és az azt követő érzés, hogy “na jó, itt kell abbahagyni”.

A film nagyon jó fogadtatást kapott, bár sok kritikus szerint ingadozó a szkeccsek minősége. Szerintem csak mindenki mással tud jobban együtt rezegni: van aki zseniálisnak tartja a Iggy Pop és Tom Waits párbeszédét, van aki mesterkéltnek és ez így van jól. Szerintem egy elragadó film, amit a Szimpla Kertmoziban volt szerencsém látni, amikor még dohányoztam. Egy doboz cigit elszívtam a film alatt.