Kelj fel, drágám, baszik a fal!

Leviszem a feleségem negatív terhességi tesztjét a játszótérre.

De öt perc sem telik el, máris összeverekszik egy másik kisfiúval.

– Azt mondta, sose leszek terhes! – sír a kis hat éves fiúcska, miközben az anyja combját szorongatja, a nő pedig szigorú tekintettel néz rám, és persze a kis Karcsira, aki minden kétséget kizáróan egyetlen csíkkal jelzi, hogy játszópajtása bizony nem esett teherbe. A csomagolása szerint Karcsi ezeket a dolgokat 99,9 százalékos bizonyossággal meg tudja mondani, de valójában folyton hazudik.

– Jó lenne, ha megfegyelmezné a fiát! – morog rám az anya, én pedig felkapom a nejem terhességi tesztjét, és sűrű elnézéskérések közepette kihátrálok a parkból. Otthon aztán a sarokba vágom Karcsit.

– Na! És ott is maradsz vacsoráig! Elegem van a szarságaidból, Karcsi! – kiabálom, de a negatív terhességi teszt nem felel. Még csak nem is sír vagy hüppög, ahogy egy normális gyerek tenné. Egy óra múlva aztán fojtott sírás hangját hallom. Diadalmasan masírozok be a szobába, büszkén, hogy végre sikerült megtörnöm a gyerek akaratát: de látom, hogy nem Karcsi sírdogál, hanem a fal, amivel szemközt áll. Mint apró izzadtságcseppek, sós könnyek csordogálnak a fal felületéből. Egy ideig nem értem, mi történik, aztán megvilágosodom, és a feleségemért kiáltok: – Drágám! Gyere! Karcsi bemesélte a falnak, hogy nem is vár gyereket!

A hálószobába rohanok, és előveszem a feleségemet az éjjeliszekrény fiókjából. Az anyósom negatív terhességi tesztje egyből rikácsolni kezd az ujjaim között: – Hogy micsoda? De hisz tudjuk, hogy terhes a fal! Már hetekkel ezelőtt kiderült!

– Karcsinak mondd, ne nekem! – morgok, és átviszem a feleségem a sírdogáló falhoz, hogy ő is lássa, mi a helyzet. A nappali szoba déli fekvésű fala több hetes terhes – ez tény. Azt is tudjuk, ki az apa – a keleti fekvésű fal. Hiába, amikor megvettük a házat, az eladó figyelmeztetett, hogy néhány fal a lakásban nincs ivartalanítva. De aztán folyton csak odázgattuk a dolgot, és végül senki sem ivartalaníttatta őket. Aztán, két hónapja arra ébredtem, hogy basznak a nappaliszoba falai. Már amennyire a falszexet baszásnak lehet hívni: igazából egymáshoz sem érnek – annyi történik csak, hogy a keleti hímnemű fal meszes víz szerű falspermát kezd izzadni, ami aztán tócsába csorog, és végül eléri a másik falat, ami meg ettől teherbe esik.

– Kelj fel drágám, baszik a fal! – ébresztettem fel akkor a nejem, és tehetetlenül néztük a korhatáros mészcsorgatós műsort a nappaliban, míg végül a feleségem azt nem mondta: – Na és aztán? Legfeljebb lesz egy kis válaszfal a két fal között. Túléljük!

A dolog ennyiben is maradt. Kijött a kőműves, ultrahanggal igazolta, hogy megfogant a fal. Azóta pedig várjuk a kis válaszfal érkezését. Igazából már meg is szerettük. De Karcsi most alaposan felbosszantotta makacsságával a déli falrészt, pedig állapotos, és kímélnie kéne magát.

– Gyorsan, drágám, nyugtasd meg a falat, mielőtt elvetél! – kiabálok, és megkeresem a fal egyik apró, mészpórus-szerű húgycsőnyilását, hogy némi maradék falvizeletet kaparjak le róla és bekenjem vele a feleségem. De ő is negatív eredményt mutat. Hiába, ő is egész életében azt mutatott – ezt Karcsi tőle örökölte. Hülye picsa.

– Ó, hogy rohadna meg ez a család! – sikoltom, mire a fal annyira kétségbeesik, hogy ott helyben elvetél. Hirtelen lyuk robban benne, és téglák repülnek szét – a falhasadékból pedig kifordul egy kis válaszfalacska, amit még mészkőszerű köldökzsinór köt össze az anyjával. Alig fél méteres. Mérgemben felkapom az elvetélt válaszfalcsecsemőt, és rácsapom a földön fekvő Karcsira és a nejemre. Aztán döbbbenek csak rá, hogy mit is tettem.

Hátrálni kezdek a szobából. Körülöttem zokogni kezdenek a falak, de az én könnyem is megindul. Ők az elvetélt falat, én a kiirtott családom síratom. Bezárkózom a szekrénybe. Hamarosan a szomszédok csengetnek, de mikor nem nyitok nekik az ajtót, rám törik. Hallották a robbanást, azért idegesek. Beleszédülök a gondolatba, hogy mi lesz majd akkor, ha felfedezik a holttesteket.

– Valaki kiverte kalapáccsal a falat? Hol van az a marha? – hallom az egyik szomszédot.

– Az idiótája! Mondtam, hogy nincs minden rendben vele, ugye? A kukából gyűjtögeti a használt terhességi teszteket, és a rokonságának hívja!

Felforgatják a lakást, de a szekrénybe elfelejtenek benézni. Van még egy kis időm. Amíg hívják a zsarukat, a könnyeim összeragasztják a szemem, és különös félálomba zuhanok. Álmomban elpatkolok és ott állok a mindenható Isten előtt, a mennyország kapujában, az öreg meg próbálja eldönteni, jó ember vagyok-e avagy sem. Tekintetében sülök, mint molylepke az elektromos izzásban – lehúzza hatalmas sliccét, és előhalássza mamutfa méretű löttyedt péniszét. Isten húgycsőnyílása, akár egy éhes harcsaszáj – srága lé spriccel elő belőle, egyenest rám: a forró, sós vizelet beborít, lecsorog a számon, le az orrommon, kitölt, a gyomrom megdagad tőle, mint egy skótduda.

Miközben hirtelen haragomban kiirtott családomra gondolok, a testemen egyetlen csík rajzolódik ki – hatalmas májfoltként üt ki bőrömön – mint gonosz, a mélyből érkező óriáspolip, rajzolódik ki az ítélet mellkasomon: mennyország negatív. Isten szemétként hajít el, én pedig zuhanok – közben sikoltok, mint aki meg sem akart születni.