Komor Zoltán: Cici-meki, mellbimbó-krumpli és seggbáb-János vitéz

Megszólít egy ujjbábos, és azt mondja, sztárt csinál belőlem, csak hadd dugja be az ujját a seggembe.

Kissé feszélyez az ötlet, de mindig is tudtam magamról, hogy egyszer még nagy sztár lehet belőlem, így hát kioldom az övemet, lehúzom az alsógatyámat és széthúzom a farpofáimat.

Miközben az ujjbábos az ánuszomba dugja az ujját, megígéri nekem, hogy én leszek János Vitéz a máriapócsi búcsún, olyan jól illek az ujjára, én pedig arra gondolok, milyen büszke lenne rám anyukám.

Ám ekkor kárálni kezd egy vénasszony: – Hogy nem szégyellik magukat, miért kell ezt a tömött buszon csinálniuk?

Szétnézek – minden utas ránk mered, ahogy az ujjbábos a fenekemben matat a tömött autóbusz közepén.

Ez a baj manapság az emberekkel! – fakadok ki. – Hogy képtelenek a saját dolgukkal törődni!

Még magának áll feljebb? Nem zavarja, hogy a gyerekek is látják, mit csinálnak? – kárál tovább a nyanya.

Miféle gyerekek? – döbbenek le.

Ezek itt! – mondja, és feltartja a kezét. A hosszú, ráncos ujjaira pedig egytől-egyig apró, rózsaszín emberiók vannak húzva – igazi csecsemőkezdemények – az öregasszony kifejletlen ánuszukba erőltette boszorkány-karmait, és most velük bábozik.

Engem teljesen felháborít, hogy ez a két férfi egymás hátsó kijáratában matat a buszon! – mondja az egyik ujjbáb-magzat a másiknak az öregasszony reszelős, de elváltoztatott hangján.

Jaj, ne is mond, csöpp lelkemet a Sátán csigolyája böködi, valahányszor ilyet látok! – sír egy másik.

Ellopták az ártatlanságomat, ellopták az ártatlanságomat! – bőg egy harmadik abortusz maradék ujjbáb, egy negyedik meg csak marhaságokat beszél.

A vén ujjbábos férfi egyből kihúzza a segglyukamból az ujját, és térdre rogy.

Honnan szedte ezeket a kis sztárokat, hölgyem? – kérdezi reszkető ajkakkal.

Ó, az enyémek mind! – Mosolyog a nő. – Tudja, hogy megy ez. Folyton teherbe rúgják az embert, főleg a mi környékünkön. Az ember csak egy sétára indul a parkban, erre puff, máris teherbe rúgták, és a következő amit lát, hogy nőni kezd a hasa. Vagy beszáll a liftbe, hogy levigye a szelektív hulladékot, és jön valaki, puff, már megint teherbe rúgták. De ne higgye, hogy bánom én ezt, a terhesség igazi csoda, olyan, mint a karácsony, jó, ha évente egyszer legalább van. Sokan persze azt képzelik, nem szeretek terhes lenni, ezért vetetem el őket folyton. Szó sincs róla, kedves seggturkász barátom, csak azért kapartatom ki őket, hogy mindig ilyen fiatalok maradjanak! Tudja, azt mondják a gyerekek ártatlanok! Pedig dehogy azok! Nézze csak meg őket! Sunyi, hülye feje van mindegyiknek, folyton a szarságokon jár az agyuk! Még a csecsemő sem ártatlan – mihelyst meglátja, honnan bújt ki, már pajzán gondolatokkal van tele a hülye kis feje. No de az embriók! Azok aztán Isten kis pézsma kerubjai! Tiszták, akár a porcelán szarás előtt! Ki is kapartattam hát mindet, aztán mondtam, zuttyantsák csak bele a szatyorba, úgy ahogy vannak – egyik-másik büdös persze, mert régi, de hát tudja hogy van ez, a gyerekek amúgy is büdösek.

Igazi kis sztárok ezek, János vitézt csinálok belőlük Máriapócson! – sír a gyönyörűségtől az ujjbábos, az én segglyukam meg már rég el van felejtve. Ekkor kezdem kínosnak érezni, hogy letolt gatyával állok egy tömött busz közepén, kidüllesztett hátsóval. Elhatározom tehát, hogy bebizonyítom az ujjbábosnak, hogy nálam keresve sem talál jobb János vitézt – bedugom tehát az ujjam a segglyukamba, és magammal bábozva szavalásba kezdek: – Most hát, szép Iluskám! Most hát, édes rózsám! Az isten áldjon meg, gondolj néha reám. Ha látsz száraz kórót szélvésztől kergetve, bujdosó szeretőd jusson majd eszedbe!

Az ujjbábos eközben kezdi leszaggatni a banya ujjairól a kicsi ebihal szerű embriókat, a banya meg ordibálni kezd, hogy jaj, jaj, elveszik tőlem a gyerekeimet.

Tapinthatóvá válik a feszültség a buszon. Olyannyira, hogy a perverz ujjbábos el is kezdi tapogatni. A feszültség pedig halk, folytott hangon nyöszörögni kezd, mint egy sérült lábú kutya, vagy mint egy szomjas hangyászsün. Az utasok döbbent arccal figyelik, hogyan molesztálja a feszültséget az ujjbábos, de senki nem tesz semmit. Néhányan persze videóznak, mások pedig megjegyzik, hogy kik videóznak, hogy később elkérhessék tőlük a videófelvételeket, és akad olyan is, aki azt jegyzi meg, hogy ki jegyezte meg, hogy ki készített videófelvételt a dologról, hogy később megkérdezhessék tőlük. A feszültség pedig tovább nyüsszög – kocsonyás-szőrös teste vibrál, aprócska, sós könnyei a busz padlóját áztatják. Az ujjbábos végül megtalálja a feszültség forró, lágy ánuszát. Ahogy beléhatol tapasztalt ujjával, a feszültség halkan sóhajt, de nem lehet eldönteni róla, hogy a fájdalomtól, vagy az élvezettől.

János vitézt csinálok belőled Máriapócson – suttogja neki a vén perverz, a mondat susogó szél sárga fogai között. A feszültség pedig nem ellenkezik többé – mint egy tűhegyre tűzött lepke, elfogadja a sorsát, és kókadtan tűri, hogy az ujjbábos a seggében matasson.

Úgy döntök, ebből elég volt, nem nézem tovább, hogyan lopják el életem szerepét előlem, megnyomom tehát a leszállójelzőt, és a következő fékezésnél leszállok a buszról. Csak az utcán veszem észre a kezemre pillantva, hogy egy aprócska embrió csücsül a bal kezem mutatóujján.

Hát te? – kérdezem az embriót.

Megszöktem otthonról – motyogja a kis emberkezdemény. – Világgá mentem, pont mint Kukorica János.

Megértelek, kicsi, nekem is ellopták az álmaim – nyugtatom meg az embriót, azzal hazabattyogok vele, hogy megmutassam a feleségemnek, új családtaggal gazdagodtunk a buszon.

*

Hazaérve a feleségem szinte elalél a boldogságtól, amikor megpillantja az ujjamra húzott rózsaszín emberkezdeményt. Feltámadnak az anyai ösztönei, és ott helyben megindul a tejtermelése. A bimbói szinte kilőnek, és zubogni kezd a fehér áldás anyai csatornáiból. Mintha csak egy tűzcsap lőtt volna ki a falakat beborítja a fehér, édes lé.

Jól van, jól van, hagyj azért későbbre is! – nyugtatom, de nincs megállás: a feleségemből csakúgy spriccel a tej, összeken vele mindent, eláztatja a falakat, összemocskolja a frissen mosott függönyöket.

Állj már le! – kiabálok rá, de a feleségem zubogtatja tovább a fehér habot magából, mint egy szökőkút. Hamarosan összeesik a fáradtságtól, de a mellei csak nem hagyják abba a tejtermelést. Ágyba fektetem, de nem tudom betakarni, mert rögtön átáztatná a plédet. Fekszik csak ott az ágyban, mint egy fadarab, a tej pedig csak ömlik és zuhog belőle megállíthatatlanul. Mint egy kerti locsoló, körbe köpködi a hálószoba falát a fehér trutyival.

Látod, anya máris mennyire szeret? – motyogom a rózsaszín embriónak, majd hirtelen fortyogni kezd bennem a düh. Nem elég, hogy a feleségem elkényezteti a gyereket, de így próbálja talán kisajátítani magának tudatalatt. Ó, nézd, milyen jó anya vagyok, mennyi tejcsit adok neked, bezzeg apád erre sem jó – üzenik a feleségem világba dudorodó barna csöcsbimbói. Rácsapom a hálószoba ajtaját az ágyban fekvő feleségemre, had öntözgesse csak magát a női privilégiumával, én addig bekapcsolom a tévét, hogy eltereljem a figyelmem a kényelmetlen helyzetről. A híradóban persze főhír, hogy János vitézt csináltak nyilvánosan a feszültségből a buszon, és hogy senki nem tett semmit. A bemondónő gyűlölettel köpködi az olyan szavakat, hogy “szexuális inzultus”, meg hogy “társadalmi közöny”, meg azt is hogy “népies elbeszélő költemény”. Olykor-olykor rányitok a feleségemre, de semmi változás: fekszik csak az ágyban és a csöcsei tejet okádnak magukból a világba. A szája néma sikolyban, úgy fest, mint akit már elhagyott minden ereje, és akinek a teste már nem bírja tovább az iramot: mintha már a saját csontjait bontaná, hogy tejet állítson elő belőle.

Nárcisztikus kurva! – közlöm vele, és visszaülök a tévé elé. Ekkor berobban a mini McDonald’s reklám. Egy fáradt, és éhségtől reszkető férfit mutatnak az utcán, a narrátor pedig azt mondja: – Előfordult már Önnel, hogy az éhség gyötörte, de sehol sem volt étterem a közelben? Ennek mától vége! Ültessen magába ön is mini McDonald’s éttermet, így mindig kéznél lesz a megkönnyebbülés!

A tévében szereplő éhes pasi ekkor leveszi az ingét és felemeli a karját, hogy felfedje izzadt hónalját. A hónaljában pedig, a szőr mélyén egy apró bőr-dudor látszik, amire ráközelít a kamera. A dudor tetején egy apró M betű világít, az étteremlánc szokásos logója. A kamera még jobban ráközelít a bőrgumóra, és már látszik, hogy egy félig a hámsejtek közé ágyazott mini étterem az.

Kérek egy sajtburger menüt! – mondja a pasi a hónaljának, mire a dudor megszül egy pár centis hamburgert, egy csomag kis krumplit, sőt, még némi kóla is kicsorog a hónaljszőr-tüszői közül.

Hirtelen megvilágosodom, mit kell tennem, hogy egyenjogú szülővé válljak – elrohanok a mekibe, és közlöm egy rágózó diákmunkással, hogy rögtön mini McDonald’s étterem beültetésre van szükségem, méghozzá a mellbimbómba. A kiszolgáló hátra kísér egy steril műtőszobába, és pár ezer forintért máris belém operálják a mini étteremet. Fél óra múlva már happy meal menüt adagol a varratokkal borított jobb mellbimbóm.

Hazarobogok, hogy a feleségem orra alá dörgöljem. A nejem még mindig ott fekszik az ágyban, de mintha összement volna: láthatóan a sejtjei egymást zabálják, hogy némi anyatejet állítsanak elő egymásból – a fehér folyam pedig továbbra is csak csobog és csobog belőle.

Ölj meg, ölj meg…! – hörög a végkiszáradástól reszkető feleségem, de nem érek most rá efféle dolgokkal foglalkozni, mert épp bebizonyítani készülök, hogy az apa ugyanolyan fontos, mint egy anya.

Éhes vagy picikém, unod már anya tejcsijét? – gügyögöm az ujjhegyemen trónoló rózsaszín embriónak, majd gyorsan kifejletlen szájába dugom a mellbimbómat, és megpróbálok kipréselni a tejcsatornáimon valami finomságot. Amikor a sárga sült krumpli száll előbukkan a mellbimbómból, szinte felnyársalja a kis zigóta fejét a váratlan burgonya-torpedó. A krumpli-szál úgy gördül elő férfi csöcsömből, mint egy régóta betokosodott pattanás-göb, ami csak arra várt, hogy kibújjon végre meleg kis fészkéből. A burgonya-rudacska a zigóta fejletlen szájába csucsszan, és végig rohan a torkán, egyenest a gyomorkezdeményéig.

Látod, látod! – kiabálok a feleségemnek, aki már olyan mint egy leeresztett matrac, de a tej, az a kurva anyatej még mindig spriccel szanaszét belőle.

Nem válaszolsz? – mordulok rá, majd odalépek a nejemhez, lerángatom a nadrágját és a bugyiját, majd az ujjamat a forró ánuszába dugom, és ujjbábozni kezdek vele.

Ó, igen drágám, látom, hogy te is egyenjogú és megbecsült tagja vagy ennek a családnak! – motyogja a feleségem, de döbbenetemre az én hangomon, én pedig örömömben kitolok a cicimből egy Dupla Sajtos McRoyalt. Az egyik öltés el is pattan, amikor megérkezik utána egy Csirkés cézár szendvics, némi vérrel a tetején, de az embriónak láthatóan mindegy, mert ugyanannyira szereti az édesapját, mint az édesanyját. Már látom, hogy ez egy tökéletes család, és soha semmiféle feszültség nem adódik majd közöttünk, amiből aztán János vitézt csinálhatnánk Máriapócson.

%d bloggers like this: