Kórusban ostorozni – hegyi emberek Déltirolban

Imádom Déltirolt.

Ez a hely maga a földi mennyország. Ha most nekiállok dumálni róla, ideragadunk egy jó darabig. Az eddigi posztjaimból azért lehet róla némi fogalmatok, milyen hely ez, és ígérem, lesz majd egyszer egy alapos fényképes tájékoztató is.

Röviden, aki még nem hallott erről a helyről; egykor Ausztria, ma Olaszország része. Hivatalosan háromnyelvű (olasz, német, ladin – NEM latin), nemhivatalosan meg úgy van, hogy ha a völgyben németül szólalsz meg, a hegyen meg olaszul, úgy fognak rád nézni, mint szívlapát a vakondra.

Ha már hegy.. A hegyi ember egy igen érdekes fajta. Olaszul nem szólal meg, (csak ha káromkodik), szívesen iszik, viszont mértékkel. (Ellentétben valamivel alacsonyabban lévő társainál, ahol a sokgenerációs mérhetetlen borfogyasztásból, és az anyagi megfontolásokból egymásba történő házasodásból kifolyólag olyan szinten hülyült el a populáció, hogy most olvastam, hogy Terlan falu 2019-ben nem rendez farsangi felvonulást. És ez most nem vicc. Terlan szellemi átlag IQ-ja nagyjából odáig terjed, hogy a lakosai még önállóan tudnak ugyan segget törölni, de a szart már a szomszédba dobják át. Ha ugyan nem a szomszédra. Terlan ugyanis évekig arról volt híres, hogy az ottani farsangi felvonulásokon az odalátogatókat mindenfélével megdobálták. Ne firtassuk… Szóval az idei felvonuláson a sínekre is ráálltak a hecc kedvéért, a vonat pedig órákig nem tudott közlekedni. A masiniszta állítólag szívesen kivasalta volna őket, de annyit kapott volna értük, mint más, normális emberekért.) Na, ezért nem kell rokonokkal házasodni, és bort inni.

A hegyi embernek ezzel ellentétben van annyi esze, hogy nem a nagynénje lányát veszi feleségül. Messzire házasodni itt se illik – azt a Wirt-et, aki osztrák feleséget hozott a házhoz, kinézik maguk közül az emberek.

Jó ember, jó ember, de rosszul házasodott!

mondják, és ebben biztos igazuk van.

A hegyi ember büszke, kemény, megmondós, szívesen eszik és iszik jól, de mértékkel, keményen dolgozik, templomba jár, és amúgy – élvezi az életet. Megüli az év ünnepeit, méltósággal, megadva a dolgok módját, féltékenyen vigyáz a tradíciókra, és keményen sportol.

Méghozzá a tradicionális, évszázadokra visszanyúló tiroli sportot űzi, amelynek itteni szép neve a Goaßlschnölln – azaz ostorcsattogtatás.

Ez pedig nem úgy megy, mint a magyar embörnél, hogy kibassza a karikás ostorát a szérűn, oszt hujhuj, rajta rajta. Az itteni ostor általában méretre készül, viselőjéhez alkalmazkodva, kézműves munka, és mint ilyen, rohadtul drága. (Az enyém baráti alapon került 180 euróba.)

Szép, ugye?

Egy ilyen ostort megforgatni nem annyira erő, mint inkább ügyesség kérdése. A dolog nyitja abban rejlik, hogy nem kell félni tőle. Minél jobban kilendíted az ostort, annál kisebb a valószínűsége, hogy eltalálod vele magad. Persze, így is van hibaszázalék. Én találtam már magamat felsőkaron, sikerült piros vonalat húzni a homlokomra, és egyszer úgy csapott mellbimbón a bojt, hogy szabályosan fekete volt napokig. (Nem a bojt.) Kockázat nélkül nincs nyereség. Ráadásul remek mell-, és vállizomzatot fejleszt.

Persze, egyedül is jó buli csattogni, de az igazi mégis az, amikor többen összeálltok, és úgy csapkodtok (távolságra vigyázz). Ha mindez a hegyekben történik, dupla haszon:az összes füttyögető mormota elkussol, és a visszhang szép keretet ad.

Gyertek ki hozzám tavasszal, kipróbáljuk! A Schlernen.

%d bloggers like this: