Mesék a Dolomitokból II. – A Schlern boszorkánya

Amit tudni kell a Dolomitokról, hogy bár napjainkban hegyek, valamikor régen a Tethis őstenger korallzátonyai voltak. Trópusi éghajlat uralkodott akkoriban, s amit ma Déltirol néven ismerünk, annak nagy része a vízfelszín alatt volt.

A mai állapot, és ahogy 230 millió évvel ezelőtt kinézett. A baloldali képen a Schlern látható

A Schlern, (olasz nevén Sciliar, ladinul Sciliër) a déltiroli Dolomitok tagja. Legmagasabb pontja 2563 m körül van. Bár ezzel a magassággal az alacsonyabb hegyek közé tartozik, mégis népszerű, a különleges alakja miatt.

Hát nem gyönyörű?

Jómagam nagy rajongója vagyok a Schlernnek, és legalább annyit tudok róla pofázni, mint vau a horgászásról. Pár hete éltem Déltirolban, amikor először láttam, a Ritten fennsíkot Bolzanóval összekötő kötélvasútról. Szerelem volt első látásra. Életemben nem láttam még ilyen hegyet, és onnantól kezdve igazából csak akkor voltam boldog, ha naponta legalább egy pillantást vethettem rá. Az életem úgy alakult,  hogy most egész nap nézegethetem, kivéve persze ha köd van, vagy töksötét. Az embernek kevés is elég a boldogsághoz.

Ezzel a nagy rajongással aztán kábé egyedül is vagyok. Az itteni embereknek a Schlern nem jelent valami esztétikai-érzelmi extrát, viszont úgy vannak vele, mint a japánok a Fujival; aki egyszer sem mászta meg, az vagy bolond, vagy háziasszony, aki pedig kétszer is megmászta, arra szánalommal vegyes lenézéssel tekintenek, és  megkérdezik tőle, hogy ha a hegy több százezer éve változatlan, akkor mégis mi a fenére számított, hogy valami újat lát?

Én háromszor másztam meg, de nálam ezt elkönyvelték annak, hogy nem vagyok normális. Egyszer volt egy eszmefuttatásom, (sörözés közben, békésen poharazgattunk a helyi vadászokkal), hogy ha az ember a Schlernre néz, a múltat látja. Ugyanazt látja, ami 500 éve volt, vagy ami ezer, és micsoda nagyszerű dolog, hogy szinte teljesen ugyanazt látják, mint apáik, nagyapáik, és azok felmenői….

A csendet, azt így vágni lehetett az ivóban. A kemény, maró humorú, széltől cserzett arcú, tollas kalapos, szépszál hegyi emberek összenéztek, aztán bólintottak, a kezembe nyomtak egy vizespohányi rumot, és “na szóval, ha rókára mész, akkor az van, hogy…” A többire nem emlékszem.

Beletelt egy kis időbe, amíg megfejtettem, hogy miért ilyen ambivalens az itteniek viszonya ezzel a hihetetlenül gyönyörű, és méltóságteljes heggyel. Mint kiderült, a babonás tisztelet az oka. A déltiroli ember hívő, imádja Istent, tiszteli a szenteket, gyakran jár templomba, mindeközben sikerül továbbra is épeszű benyomást keltenie, és a vallási meggyőződését leginkább odahaza, a négy fal közt tartja.

Csakhogy fosnak a boszorkányoktól.

Ez nem vicc. Századéve kéz a kézben járt a Miatyánk a bal váll fölött hátraszórt sóval. A déltiroli ember hívő, és egészen picikét, cseppecskét, babonás.

Nekem ezzel különösebb gondom nincs, úgy vagyok vele, mint Fülig Jimmy, nem vagyok babonás, mert van amulettem szemmelverés ellen. De amikor ezt a boszorkányosdit megtudtam, egy egészen normálisnak tűnő parasztembertől, megkapaszkodtam kicsit. Méghogy boszorkányok…. Kísértetek vannak, ezt mindenki tudja, de boszorkányok? Maximum az öreg Johanna Ramoser, na őt fiatalkorában is szenteltvízzel locsolták húsvétkor.  Aztán legyintettem. Mindenki úgy hülye, ahogy akar.

De mi köze ehhez a Schlernnek?

Kérem. A monda szerint, telehold idején az összes rendes, tisztességes, jólnevelt déltiroli boszorkány seprűre kapott, és irány a Schlern, gyülekezni. Hogy ott miféle Istennek nem tetsző ördögtivornyákat rendeztek, a csuda tudja (szerintem paplanernyőztek) Ha lúd, legyen sirályhojsza.

A Schlernnek ugyanakkor van egy saját boszorkánya, így is emlegetik “die Schlernhexe”, azaz, a Schlernboszorkány. (Hogy férfi-e vagy nő, nem tudni. Egyesek szerint a boszorkányok nem kizárólag nőneműek. Némely helyen több schlernboszorkányról is beszél a népajak; én egyről hallottam, aki maga a főboszorkány, tehát ennél maradok.) Ő az időjárásért felelős, ami nagyjából annyit tesz, hogy ha nagy zivatar kerekedik, elveri a jég a termést és a tehenek fenekét (a Schlern alatt hatalmas kiterjedésű alpesi legelő van), akkor azért a Schlernboszorkányt kell szidni. Igen, még ma is.

A Schlernen boszorkányok honolnak; eggyel arrébb, a szomszédban pedig törpék. Közülük a leghíresebb Laurin király, aki sziklává átkozta a rózsakertjét, de erről majd máskor. Szóval, egy rózsakerti törpe azt vette észre egy nap, hogy a Schlern fölött fekete felhők gyülekeznek. Azonnal odaloholt hallgatózni, mert tudta, hogy ilyenkor ott gyülekeznek a boszorkányok. Azok pedig éppen azt tárgyalták, hogyan csináljanak akkora vihart, hogy elsivatagosodjon a környék. Azt is megemlítették, hogy csak a harangszótól kell tartani, mert akkor elveszti a vihar az erejét.

Ej, nem lesz ez így jó, gondolta a törpe. Nyakába szedte a lábait (nem lehetett nehéz), és inalt a legközelebbi faluba, értesíteni a harangozót. Aki a hír hallatán nem azt mondta, hogy “b@szdmeg, egy beszélő törpe”, hanem azonmód harangozásba fogott. A vihar elmaradt, a vidék megmenekült.

A Rosengarten, a törpék otthona

A másik monda kicsit szívderítőbb, nekem személyes kedvencem. Hansi, a parasztgazda és felesége a hegy tövében éltek. Egy meleg nyári este az asszony vizet húzott a kútról, amikor látta, hogy sötét felhők gyűlnek a Schlern fölött, és a közepében ott a boszorkány. Kiáltva hívta a férjét. Hansi megtöltötte a puskáját szenteltvízzel, és a felhő közepébe lőtt. A boszorkány iszonyatos visítással zuhant a földre, és halálra zúzta magát. Förtelmes kinézete láttán a derék paraszt azonmód megzavarodott; három évig nem jött meg a józan esze, olyan iszonyatos sokk érte az ocsmány tetem láttán.

Itt most azt láthatjuk, hogyan gyülekeznek a boszorkányok 

A harmadik monda nem túl különleges. Egy jóravaló völsi lelkész eltévedt az erdőben, s mivel késő volt már, nyáréjjel, úgy döntött, az erdőben éjszakázik. Szerencsétlennek nem tűnt fel, hogy bolyongásai közepette a boszorkányok tánchelyére feküdt le. Hamar feltűnt neki azonban, amikor a banyák megérkeztek, tüzet gyújtottak, és – felismerve a lelkészt, aki harangozással többször is keresztbetett ítéletidős terveiknek -, halálra kínozták szerencsétlent. A borzalmas módon meggyötört holttestre másnap hajnalban találtak rá a falubeliek.

Jól van, naés, lehetne erre mondani. Ami volt, az elmúlt. Csakhogy a helyzet az, hogy a helyiek amúgy félszívvel, félhittel, ma is hisznek a boszorkányaikban. Persze, ma már kicsit más a hozzáállásuk a dolgokhoz. Amióta van ugye ez a tömegpszichózis hogy turizmus, azóta a banyáknak is fellendült, csak kicsit másképp. Ma már fogadókat címeznek hozzájuk, italokat-ételeket neveznek el róluk, boszorkány-gyógyteát, bábukat készítenek. A régi mondák félelmetes alakja otthoni kabalává szelídült.

De akárhogy is; ha megzendül az ég a Schlern körül, a környező falvakban, még ma is, nemegyszer rákondul a harangszó.

S ha néha elkésik a harangszó, a vihar tombolása után kifeszül Masaré varázslójának szivárványa