Komor Zoltán: Vazelin-matyó

Megpróbálom becserkészni a vazelin-matyót a mezőkövesdi autóbuszállomáson, de ismét csak legyekként dongják a buzik, tégelyes dobozaikat ütögetve. Persze mindegyik a szűrhímzésről faggatja az idős petrolátum-asszonyt, de valójában népművészeti érdeklődésük mögött az anális koitusz áll: valahányszor elfordul a nő, lekaparnak egy keveset az asszony vastag nyakán felgyűlt színtelen zseléből.

Sokan a végidők kezdetét látták abban, hogy egyszerre kezdett vazelint izzadni minden matyó – de mivel mindennek már sok-sok éve, s azóta se jelentkezett az apokalipszis négy lovasa, úgy fest, a világvége újfent elmarad. Maradtak helyette a vazelin-matyók, akik az izzadtságmirigyeikből bugyogó petrolátum miatt immár képtelenek aktívan őrizni a magyar néphagyományt. Hiába ismerik a száröltést, hiába tudják a lapos öltés csínját-bínját, a tű kihull csillogó, csúszós ujjaik közül. A matyó táncot sem járják már: még a talpukból is vazelin csorog, voltaképp járni se bírnak – csúsznak csak Mezőkövesden a nyálkán, mint a csigák. Így maradtak el a nemzetközi matyónapok, s lettek ők az endoszkópos és rektális vizsgálatok állandó fellépői.

Áttörök hát a sorfalon, és odalépek a vazelin-matyóhoz, majd biztosítom róla, hogy nekem is pünkösdirózsa dobog a mellkasomban szív helyett, és átérzem kék színű bánatát. Majd megrázom előtte üres tégelyem, s megkérdem, lekaparhatok-e egy adag petrolátumot görbe hátáról.

– Maga is biztos csak egy buzi, akit nem érdekel a nyolcasöltés – motyogja a zselét izzadó öregasszony.

– Én más vagyok, nekem égési sérülésre kell – válaszolom vérig sértve.

– No és hol az az égés, mutassa!

– A seggemben – vallom be, de ezzel rögtön a sor végére kerülök. Hirtelen mindenkinek körülöttem másodfokú égési sérülések, hólyagok jelentkeznek a végbelében. Na persze, mintha teafőzéskor csakúgy le lehetne forrázni egy ember záróizmát.

Hogy is magyarázhatnám el nekik, hogy az én végbelemet a vazelin szabadalmaztatója, maga Robert Chesebrough sütötte meg még a XIX. században?! Chesebrough szerint csodaszer volt a vazelin: kevesen tudják, de demonstrációs estjein a közönség előtt égette meg a saját bőrét, olykor pedig savat csöpögtetett magára a nagyérdemű kíváncsi tekintetei előtt, hogy aztán bekenje sérüléseit vazelinnel. És működött. Én voltam a segédje: gyertyával kínoztam, savval locsolgattam, olykor az én karomat is megfűrészeltük az ámuldozó nép előtt, akik egy idő után már nem is a vazelin miatt jártak az előadásokra, csupán vérgőzre vágytak. No azért mindig vettek néhány tégellyel a varázskenőcsből: ám hogy fenntartsa az érdeklődést, Chesebroughnak folyton merészebb produkciókkal kellett előállnia. Egy idő után már bevonta a közönséget is. Vágtuk, égettük a helyi gyermekeket, a szülők meg tapsikoltak hozzá. És még akkor se tettek semmit, amikor Chesebrough úgy döntött, lefejez egy utcakölyköt a színpadon. A vér a plafonig spriccelt, ám a vazelintől néhány nap alatt beforrt a nyakseb. Igaz, a gyermeknek nem nőtt vissza a feje, de teljesen benőtte a bőr a vörös nyaküreget – úgy festett, mintha egy tömzsi emberi hüvelykujj kandikálna ki a felsőtestéből, ami végig az oké egyezményes jelét mutatta, míg aztán el nem kaparták a földbe.

– Én mondom, mindenre jó a vazelin – mondotta Chesebrough, és nekiállt, hogy kidolgozza eddigi legmerészebb demonstrációnkat. Láthatóan nagyon izgatott volt, ugyanakkor félt is. Teát főzött a vazelinből, azzal nyugtatta az idegeit. A városban akkor már csak rólunk beszéltek, és egy tűt sem lehetett leejteni a nézőtéren. Chesebrough anyaszült meztelenül, vazelin-kocsonya páncéljában állt a színpadra, és felkonferálta az előadást. A terv az volt, hogy egy halfiléző késsel levágja a saját hímtagját, hisz őt már jobban izgatták a sérülések, mint a működő szervek – aztán bekeni vazelinnel, meggyújtja, feldugja a seggembe, és a vazelinnek hála a tűz okozta égési sérülések voltaképp azonnal begyógyulnak a végbelemben. Sok férfi persze viszolyog a gondolattól, hogy egy levágott, égő péniszt dugjanak a seggébe, de akkoriban már az anyámat is eladtam volna egy kanál petrolátumért. Valóságos vazelin-vámpírrá váltam. Chesebrough intravénásan adagolta nekem esténként, amitől vörös aszpikká vált a vér ereimben és nyálkás csigaként érkeztek a zselé-hallucinációk. Ott álltam hát, letolt gatyával, Chesebrough pedig keményen dolgozott rajta, hogy átvágja a késéllel hímvesszője tövét. A sebre aztán rögtön vazelint kent, aztán meggyújtotta a kezében csüngő, vért okádó húsrudat, és már tömködte is belém. Igen, ekkor fedeztük fel a vazelin szexuális síkosító funkcióját.

Sose láttuk viszont többé Chesebrough lángoló péniszét. A tüzes hímtag örökre elveszett bennem – lidércfényben lobogó féregként mászkál belső csatornáimban – éjszakánként érzem, ahogy perisztaltikus mozgással új és új területeket keres, ahol tüzeket okozhat, és mivel a petrolátum gyorsan ég, nem marad elég csodaanyag, hogy begyógyítsa belül a sebeket. Chesebrough 96 évesen hunyt el – hála a napi egy kanál megevett vazelinnak: a halálos ágyán azt mondta, egyedül azt bánta meg életében, hogy valaha is belém dugta a férfiasságát.

Mindennek már 83 éve – Chesebrough bánatos szelleme azóta kósza dzsinnként a kiürült vazelin-tégelyekben és a kék matyóhímzésekben kísért, a hímtagja pedig bennem. Én azóta egy évet sem öregedtem, hála a napi egy doboz vazelinnek, amit magamba juttatok. Nem azért persze, hogy konzerváljam magam – csupán a belső sérüléseimet próbálom kezelni, s mellékhatásként csempészem át testem az évtizedek határvonalán. Pedig sok más emberrel ellentétben meg tudnám bocsájtani szövetgubómnak az öregedést. De hogy magyarázod el egy nyolcvan éves matyó asszonyságnak, hogy csak azért akarod lekaparni a hátáról a váladékot, mert beléd rakta a péniszét egy XIX. századi tudós?!

A puha paraffin-matyó tovacsúszik – megfogni lehetetlenség, de az egyik fiú tégelybe gyűjti a hátrahagyott népies zsírnyálkát – majd azt mondja, megosztja velem, ha akarom. De elfáradtam sebnek lenni – sebnek, ami sosem gyógyul be, sebnek, amit folyton kenegetni kell.

HOLDKOMP