Kurva szar autók – A Ford Mustang
Na, senki ne mondja, hogy nem tudok lovakról írni.
A Ford Mustang egy ikon, ezt senki nem veheti el tőle. A gombokért vásárolt sportosság ígérete amerikai módra. Ha a Ford Mustang Európába születik, akkor Golf Gti lett volna belőle és tudna kanyarodni, de így cserébe nem néz ki úgy, mint amit csak azért használsz, mert a nagyi épp nem azzal ment bevásárolni, illetve nem röhejes 112 lóerő volt benne, hanem majdnem a háromszorosa, 289.
A szép idomok alatt persze egy rohadvány Ford Falcon volt, ezt mindenki tudta. De cserébe gombokért utánaküldték a kölköknek, akik sportkocsit akartak maguknak és olyan kurva jól nézett ki és hozta a dürhő muscle car imidzset, amit a mai napig ismerünk, hogy azonnali siker lett.
Kibírnátok röhögés nélkül, ha az izomautótokat pony carnak hívnák? Pedig eredeti nevén pony car volt a kategória. 1964-ben gurult le az első a futószalagról azokban a gyönyörű időkben, amikor még úgy gondolták az emberek, hogy leszarják az egész emisszió kérdést és nem a gyártásra teszik overheadként a kurvanagy kibocsátást és járulékos környezetterhelést, hanem jó lesz az a motorból kijövet is. A Goldfinger című James Bond-filmben 1964 szeptemberében tűnt fel és azonnal ikon lett. Csak az első 18 hónapban több mint egymillió talált gazdára.
De végülis mit nem lehet rajta szeretni: egy átkasznizott kompakt autó egy erős motorral. Ezt a receptet azóta nagyon sokan követték, felsorolni is sok lenne, hogy hányféle modellel, hogy rengeteg, alapjaiban nézve kurva szar autót adjon a világnak.
1973-ig gyártották, az olajválságig tartott a tündöklése, aztán gyakorlatilag kivégezte magát a hülyegyerekautó.
A mai napig számtalan generációt megért, de igazán az alapjai teljesen átalakultak és mindig valami mást hoztak. Mivel akkoriban a modellévváltás dizájn szempontjából is hozott újdonságot, ezért a hetvenes évek elejére a mustangok fokozatosan gyomorforgató undormányok lettek, amiket csak a tisztelet miatt nem köpnék le.
A 4.1 literes Thriftpower 145 lóerejével volt a belépőmotor, a legdurvább kiadásban a hétliteres (!) Super Cobra Jet 380 lóereje szakította fel az aszfaltot. Az első generációs Mustang egy szörnyeteg volt és nagyjából húszféle motor járt benne.
A Mustang II kisebb lett és úgy néz ki, mint egy tragédia. A Mustang nagyjából a kétezres évekre tért vissza a kerékvágásba: a második és a harmadik generáció szubjektíven nézve botrányosan szarul néz ki és persze a ratyi hátsó felfüggesztést mindenki körberöhögte harminc éven keresztül, azt csak a hatodik generációra sikerült a kocsirúd szintje fölé emelni.
A hatodik generációt teljesen újratervezték a gyáriak, jóformán csak a tengelytáv maradt változatlan. A legfontosabb újdonság, hogy végre független hátsó felfüggesztést találunk benne. Az átdolgozott első futóműnek köszönhetően a gyáriak szerint a rugózás és a csillapítás úgy lett kényelmesebb, hogy közben gyorsabb és kiszámíthatóbb is a Mustang. Magyarán azt a nyers ostobaságot vették el tőle, ami a Mustangot Mustanggá tette.
Mostanra a Mustang egy civilizált sportautó, de sajnos ezzel a vonzó árcímke is távozott.
Egyébként a General Motors sem számított ekkora sikerre. A Chrysler bemutatta a Plymouth Barracudát ugyan pár héttel a Mustang előtt, de át kellett alakítania később, hogy hasonlítson a “póniautóra”. Eredetileg csak egy módosított Plymouth Valiant volt.
A Chevy Corvair Monza középmotoros autója is ígéretes versenyzőnek tűnt, de a Mustang erősebb volt és olcsóbb és persze sokkal szebb. 1967-ig kellett várni, amíg előkerült a két igazi versenyző: a legendás Chevrolet Camaro és a Pontiac Firebird, amit aztán a kevésbé ismert Mercury Cougar követett, amit akkoriban csak “luxusizomautónak” tartottak. A Dodge Challenger érkezett az izomautóversenybe utoljára.
Régi szép idők.
