Kutyák szigete – spoilerek
Nem tudok nem lelkesedni ezért a filmért – megint egy olyan alkotás, amiért megéri mozibuzinak lenni.
Amikor az első dramaturgiai tetőponton a két kutyafalka felidézi vizuálisan a spagettiwesternek legszebb hagyományait egy kikacsintósan vicces, mégis vérre menő standoffban, aminek a vége az, hogy az egyik kutya leharapja a másik fülét a többiek őszinte csodálkozására, már akkor tudtam, hogy ez a film bazmeg kemény lesz.
És az is. Persze nem nyújt a történet igazán semmi olyat, ami a klasszikus száműzetős sztorikban ne lenne benne, mert egyszerűen nem tudnak az írók annyiféle permutációban kitalálni újat, hogy az minden elemében újat mutasson, de ez így is van rendjén. Ugyanakkor olyan köntösbe csomagolja azt az egyszerű alapfelállást, hogy a kutyákat deportálják egy szemétszigetre, hogy az ember elámul.
Persze nem Michael Bay-féle “felrobban a díszlet” jellegű elámulásra kell gondolni. A nüansznyi finomságok – ahogy a kutyafalka szarabbnál szarabb helyzetbe kerül különféle, hajdanán jobb sorsra érdemes helyeken a szemétszigeten – szépen körvonalazzák a film előtörténetét. Külön kurvanagy pluszt ad, hogy igazából csak a kutyákat értjük rendesen, a japán anyanyelvű szereplőket meg kurvára nem (legalábbis én nem tartozom azon szerencsések közé, akik tudnak japánul).
Ahogy lassan kibontakozik a világ, ahogy lassan a szereplők felnyitják előttünk a jellemüket az olyan szexi, olyan szépen van kimérve, hogy az egyszer hobbiesztéta csak cuppogatni tud a gumicukrával és a diétáskólájával kedd este a Puskinban. Kedvem lett volna felhívni a haverjaimat, hogy ezt figyeld, nézd, ez történt, figyeldmár, de jól meg van csinálva!
Persze csak képzelt barátaim vannak és azok se szeretik a filmeket, szóval általában egyedül vagyok a lelkesedésemmel. Apróságok, mint hogy a sorbaállított macskaszobrok méretsorrendje épp úgy törik meg a kompozícióban, hogy nem tudja nem magára vonni a figyelmet, pedig csak egy kis részlet a teljes képből, vagy hogy a kutyák úgy állnak sorba, hogy felülről nézve kiadják az aranymetszést: egyszerűen lehengerlően tudatos és szép.
De abba is hagyom a vizualitás körbeszopkodását, mert valószínűleg kurva unalmas: ellentétben a történettel. Két teljesen felesleges és rettentően erőltetett dolog van benne: az amerikai cserediáklány és Chief viszonya Spothoz. Egyáltalán nincs egyikre se semmi szükség és olyan meseszerű réteget adnak az egész történethez, ami súlytalan és gyenge. Chief átváltozása is inkább ciki, mint jópofa. Szerencsére ezeken könnyű átlendülni, mert minden más hibátlan. Bill Murray, Jeff Goldblum, Edward Norton egyszerűen fasza, Bryan Cranstonnak meg olyan andalító a hangja, hogy legszívesebben egész nap elhallgatnám.
Odáig merészkedek – ami azért erősen súrolja az öncélú spekuláció határát – hogy a “Kis pilóta” karakterében én nem tudtam nem beleérezni a repülővel lezuhanó Exupéryt, rajta keresztül meg a Kis Herceget. Az az ádáz és őszinte útkeresés és monomániás hajszolás, ami utoljára tényleg csak gyerekkorunkban a sajátunk annyira megható, hogy kedvem lett volna az elején igencsak antipatikus és érthetetlenül beszélő kis faszt megölelgetni.
A karakterek lassú kibontása a főszereplőkön kívül is fantasztikusan jól sikerült: Kobayashi állandó macskalobbista utalásai egyre nyilvánvalóbbak a film végefelé és elképesztően szórakoztatóak. Watanabe “tudóspárti” common sense javaslataival szemben a populista faszkodás olyan erős üzenet, ami jól rezonál az általános, hülyevezérelt világhangulattal.
Rájöttem, hogy nem is akarok tovább spoilerezni. Nézzétek meg. Csajjal, vagy gyerekkel, vagy haverral. Egykutya.
