Lajkával a hegyen

Elvittem a Leica D-Lux Typ 109-et Tirolba.

Alapvetően úgy álltam hozzá ehhez a kamerához, hogy megpróbálom nem leszólni, mert kedvelem a gazdáját és ciki lenne lehordani a faszba egy olyan kamerát, amit alapvetően szeret. Egy japánban gyártott német szerkezet, jó eséllyel Sony szenzorral. Elhatároztam, hogy a legaljasabb módon bizonyítom be az igazamat: mindent otthon hagyok és csak a Leicát viszem el magammal, hogy aztán bemutassam, hogy hogy vérzik el a sötétben, hogy nem elég jó egy csomó mindenre, illetve hogy portrékat nem lehet vele csinálni (ez utóbbi amúgy véletlenül igaz is).

ISO 200, f/2, 1/125mp, 10.9mm. Nagyjából 400-as ISO, f/4 és 22mmnek megfelelő.

Átállítottam Fine JPG+RAW-ra, hogy utólag tudjak okoskodni a képeken. Beállítottam az auto ISO-t 1600-ig tartó tartományra és rekeszprioritásra kapcsoltam, amit aztán egyébként elhagytam, mert rájöttem, hogy semmiféle hozzáadott értéke nincs annak, hogy én bűvészkedek a rekesszel.

Nagyon nagyon jól viselkedik, ha a kromatikus aberrációt (lila és zöld széleket a kép sarkaiban) nézzük. Gyakorlatilag nyoma sincs semmi ilyesminek. Csak akkor tűnik fel, ha nagyon kontrasztos dolgokat fotózunk, mint például kábeleket a távolban. Ami viszont nagyon meglepett, hogy milyen jól alkalmazható akár este is: lehet hatvan másodperces záridőt megadni neki, amivel elméletileg állványról nagyon klassz fotókat lehet csinálni. Sajna állványt nem vittem, a teraszon meg baromi hideg volt, ezért ez a lehetőség elvérzett a teszt oltárán.

ISO 200, f/1.8, 1/1000 mp, 10.9 mm – Nagyon gusztusos, saroktól sarokig éles.

Az anti-shake viszont jól tette a dolgát. Ennél a kameránál ez az egyik lencsetag stabilizálását jelenti, nem a szenzorét. Teszi a dolgát, nightshotokat lehet kézből tartva tűrhető minőségben csinálni. Ami azt illeti, meglepően jó minőségben teszi a dolgát este is, ezen el is kezdtem gyanakodni, de erről majd később.

A makró képessége is jó, bár meg sem közelíti az “igazi” makró lencséket, de ugye ez a gép nem is igazán erről szól. A kompakt gépeken számon kérni a specifikus lencsék képességeit eléggé ostoba elvárás. A JPEG-ek makró módban egyszerűen nem tetszettek, szerintem túl életlenek, ezért a clarityt meg a kontrasztot kell tekergetni Lightroomban, ami nekem nem annyira jött be. A RAW viszont teljesen jó, aki egy picit komolyabban gondolja a fotókat és szeretne belőlük nagyban nyomtatni, azok úgyis RAW-ban fognak fotózni.

Van benne ilyen Creative Controls meg Photo Style is, de azt én mondjuk kurvára leszarom.

És ami baromi gyanús lett, hogy amikor elkezdtem turkálni a képeket, visszanéztem a fotók metaadatait és látom ám, hogy 100-as ISO értéknél szemcsementes a kép. Nagyszerű, ez azt jelenti, mint ha Full Frame gépen 300-as ISO-n lennénk, ami így körülbelül megfelel az elvárásnak. Aztán mentem feljebb és a beállított top értéknél, 1600-nál is értékelhető volt a kép. Megjelent itt-ott a zaj, de igazából csak 3200-as ISO-nál lett nyomtathatatlan, 6400-nál használhatatlan, telefonos minőség.

ISO 1600, f/1.7, 1/25mp, 10.9mm – A sötétebb részeken hallani lehet, ahogy fel-felsír a szenzor az erőlködéstől.

Ami ugye azt jelentette, hogy körülbelül 3200, azaz 9600-as Full Frame ISO értéknél is használható képet ad a szenzor, ami vagy azt jelenti, hogy valami olyan csodaszenzort tettek bele, amit én még soha életemben nem láttam, vagy olyan RAW javító algoritmus van benne, amivel még sosem találkoztam. Elkezdett lefelé gurulni a tantusz: megnéztem a lencsét, amin a következő állt:

Leica DC Vario-Summilux 10.9–34 mm f/1.7–2.8 ASPH

Na vájá, vájá! Ösmerem én a matekot és ez egy ismerős optikai formula. Ha megszorozzuk az 1 incses szenzorok crop factorával, akkor háromszoros fókusztávolság jön ki, ami azt jelentené, hogy a kamera 33mm-től halad 112mm-ig, ami nem épp tipikus. Mondhatni kurvára nem az.

Ekkor hasított belém a felismerés: de hisz ez egy m43 szenzoros gép!

Mit ad ki a matek? Kétszeres crop factorral 22mm-70mm, ami kis tilitolival megfelel a 24-70mm-es standard zoom fókusztávolságnak. Akkor már értem, hogy miért nem kurva szar.  Mondjuk picit szégyelltem, hogy ez gyakorlatilag a teszt végén derült ki, de egyből más szemmel néztem a kis gépre.

ISO 200, f/7.1, 1/1600mp, 34mm – A dinamikatartomány picit másodvonalbeli, de ebben a m43 szenzorok hagyományosan kurva szarok. Tájfotózásnál nem annyira kontrasztos a lencse “tele” vége, célszerű a széleset erőltetni, akkor szépen kiadja a részleteket

Ez ugye egyben azt jelenti, hogy a tele végén a rekesz f/5.6, ami egészen vállalható méret, a széles oldalán pedig f/3.4, ami este nagyon jó. Emellett tud 4K felvételt, amit mondjuk innentől már értek: a Panasonic, aki kéz a kézben dolgozik a Leicával már évekkel ezelőtt 4K gyártó szörnyeket készít, ez pedig csak egy szép, kereskedelmi, konzumőr utánérzése azoknak a kameráknak, ami nem baj: tud mindent, ami az átlagos felhasználónak kell.

Tud továbbá Wi-Fit és NFC-t, ami tényleg könnyít az átjátszáson, de én még mindig a memókártya kivesz és laptopba átdug workflowt tekintem a legideálisabbnak. A nézőke hibátlan, nagyon jól használható és nagyon nagy a felbontása, ami az én szememnek tökéletesen elég komponáláshoz. Néhány manuális kamerámnak szarabb a képe, mert annyira poros az üveg.

Ami tetszett:

  • Szép a design, teli van funkciókkal, van piros Leica logó rajta, amivel lehet villantani
  • 4/3 szenzor: az a szenzor, amit már szenzornak lehet nevezni
  • Kezelhetőség: állat jól lehet rajta rekeszt és záridőt állítani
  • Nagyon jól használható fókusztávolság
  • Szuper méret – az egész 400 gramm körüli

Ami nem tetszett:

  • Szép a design, de mi a pöcsömnek kellett ilyen keskeny gripet csinálni?
  • Jó a lencse, de csak 24mm körül lehet használni a nagy rekeszt, ezért az elmosott hátterű portrékhoz a szó szoros értelmében bele kell mászni a másik arcába, nem igazán jó.
  • Könnyű állítani a kapcsolókat, de a rekeszállító gyűrű nagyon olcsónak hat, ez meg egy Leica.
  • A hátsó kijelzőt nem lehet dönteni, se kihajtani.
  • Az, hogy igazából egy Panasonic Lumix DMC-LX100.

Igen, jól hallottátok. A Leica más plecsnivel, kicsit jobb grippel és azonos felszereltséggel igazából egy Panasonic, ami egyébként pár éve még az egyetlen olyan kamera volt, amit jó szívvel ajánlanék futkosós kompakt kamerának. És az LX100 tulajdonképpen az, amire gondoltam: a Panasonic videószörnyének, a GH4-nek a hülyegyerekbarát változata. A Leica annyit tesz hozzá, hogy elég jók a garanciális feltételek és Lightroomot lehet hozzá ajándékba kapni, ami klassz.

ISO 200, f/5.6, 1/500mp, 31.5mm – Szembe a nappal. Egész jól bírja a lens flaret, de az látszik a képen is, hogy a kontraszt és a részletek eltűnnek a francba mindenféle varázslás ellenére. Erre rátesz, hogy szemét módon a tele végével fotóztam, ami tovább rontja a képet.

Szóval mit mondhatnék? Egy olyan kamera, amit kurvára szerettem, annak ellenére, hogy rá van ragasztózva a lencse az elejére. Hogy megvenném-e a piros pöttyért, ha a Pana és a Leica között kéne választanom? 2018-ban simán. De még simábban, ha kijön az LX200, a rég várt utódja, mert akkor fillérekért fogják utánatok dobni. Persze, nem érdemes nagyon bajlódni a rekesszel, meg vacakolni az ISO-val, mert 1600 felett minden szar, ami micro4/3. De fényben olyan minőséget produkál, amit egyetlen nyomorult telefon sem, sötétben meg toronymagasan azok felett van.

Nem csak szerintem fasza amúgy.

Hogy nekem kéne-e otthonra? Nem.

Én az a csávó vagyok, aki inkább vesz egy Olympus vagy Panasonic vázat és hozzá valami tele lencsét, mondjuk pont a Leica 12-60-ast. És még mindig nyitva hagyom a lehetőségét annak, hogy felcsapjak rá valami 25mm-es portrélencsét (mondjuk épp a Leica DG Summilux 25mm f1.4-et), ha épp művészkedni akarok. De a büdzsé ezen a ponton a fenti kis gép háromszorosánál tart. És én mondjuk egy kicsit bolond vagyok.

Ez a kis gyösz meg ennyiért majdnem verhetetlen.

HOLDKOMP