Lily és a polip

Majdnem írtam nektek egy könyvajánlót – a Lily és a polip ugyanis egy vékonyka kötet – de megnyugtatok mindenkit, ezt a küldetést biztosan nem tudja beteljesíteni. Az a kisebbik gond, hogy soha nem írtam még effélét, a nagyobbik az, hogy fogalmam sincs, ajánlanám-e a könyvet, ezt rögtön az elején le kell szögeznem. Harmadrészt megszoktam már, hogy ami nekem tetszik, az másoknak nem jön be, meg persze fordítva: ha lefikázok valamit, azzal rögtön kedvet is csinálok hozzá. Így aztán sokszor úgy ajánlok pl. filmeket az üdítően idegesítő, de szerintem ízlésficamos barátaimnak, hogy „meg ne nézzétek azt a szart!”, és bízom benne, hogy erre majd fejvesztve rohannak letölteni jegyet venni. (Ezt hívom én Piszkos Fred effektusnak: akit Piszok Alfréd szeret, azt mindenki más utálja és vice versa. Ezzel az egyszerű módszerrel mentette meg a kapitány a kíváncsi természetű, de kissé összevert St. Antonio de Vicenzo Y. Galapagos főherceg életét. Ha valaki nem emlékszik erre a momentumra, esetleg pillantson bele a Piszkos Fred, a kapitány c. mesterműbe.)

Nem tudom, ti hogy vásároltok könyvet (egyáltalán ki az az őrült, aki normál könyvet vesz manapság?!, Bernardon kívül nyilván, de róla tudjuk, hogy lökött). Én ilyesmit kizárólag előre megfontolt szándékkal, nagyon alapos mérlegelés után szoktam elkövetni (én is lökött vagyok, bizony). Ennek az az oka, hogy nem szeretek tárgyakat gyűjteni, rendszeresen szoktam viszont selejtezni. De könyvet ugyebár nem dob ki az ember, pláne nem egy lángoló Hunyadi-Mundruczó-Vita-féle Statisztikát a tizedikről a szigorlat után, bármilyen szépen húzza is a füstcsíkot. (Itt saját magamtól is elhatárolódom egyébként –  talán mondanom sem kell, csoportos garázdaság volt  – , és bocsánatot kérek a szerzőktől, mert az a könyv pl. jó!) Tehát csak olyanok kerülhetnek a lakásba, amik nem porfogónak álldogálnak majd a polcon, hanem többszöri olvasásra érdemesek. Persze meg lehetne venni e-könyv formában is, mert azt mennyivel könnyebb már kidobni, de én ebben elég régimódi vagyok, szeretem a papirost tapizni.

Ehhez képest a Lily és a polip klasszikus impulzus-vásárlás volt. Eddig meg voltam róla győződve, hogy hirtelen felindulásból az ember csak csokit, rágót, meg óvszert szokott venni a pénztárnál (ja, meg Vau robothalakat Kínából, de ő sem teljesen normális) és különben is az én érett személyiségemtől életidegen az efféle – a marketing mákonyának hatására elkövetett – ballépés.

Valójában a körülmények áldozata lettem: rossz passzban tévedtem a boltba, ilyenkor az ember amúgy is sebezhetőbb és egyszerűen megtetszett a könyvborító: kéken hullámzó víztükör, napsütötte homokos part tacskóval és emberrel. Még a könyvesbolt közepén állva is szinte érzed, ahogy elvakít az erős fény, miközben a hajadat borzolgatják a sós légáramlatok.

Beleolvastam persze és elég jónak tűnt: tényleg van benne egy kutya (Lily), aki haláli aranyosan csinálja, amit a tacskók csinálni szoktak, azaz cukin komolykodva tacskóskodja végig a cselekményt. Imádja a fagyit, meg a tofuból készült hálaadási pulykát (tofulyka) és elég jól gazdálkodj okosanozik (Monopoly egyébként, de ez a lényeg szempontjából mindegy). Ráadásul a lelkes ugatását is klasszul visszaadja a szöveg:

• – MI! EZ! A! KÉNYELMES! DOBOZ! EZ! LEHETNE! AZ! ÁGYAM! IMÁDOM! AZ! OLDALAIT! ÉS! EZT! A! GUMISZALAGOT!
• – Ez egy bőrönd. Ebbe kell belepakolnom azokat a holmikat, amelyeket magammal viszek.
• – Remek! Én már benne vagyok, úgyhogy indulhatsz.
• – Sajnálom, de nem maradhatsz benne. A ruháimnak, cipőimen és a borotvámnak kell a hely.
• – Miért nem maradhatok benne? Én is az egyik holmid vagyok.

Tehát minden tökéletesnek látszott ahhoz, hogy a szövegbe csomagolt kis endorfin bonbonok ellensúlyozzák az elbaszott hangulatom. Sajnos a belső borítón lévő kommentárokat már nem olvastam rendesen végig, mert abból azért kiderül, hogy ez egy akkora hétfői történet, hogy a hal fal adja a másikat.

A könyv több mély igazságot is tartalmaz, szám szerint legalább hármat. Ezek közül kettőt elsütöttem már a kommentek között korábban, hogy ellenpontozzam valahogy a hétfő reggeli Vau-féle kegyetlenkedést. A többi rész és körítés szerintem kevésbé érdekes: a főhősnek – nem Lilynek, hanem a gazdinak – van egy eléggé elfuserált családja is, de hát az kinek nincs, meg az egész könyvet valahogy belengi ez a fura, kissé felszínes amerikai életérzés. Összességében maga a sztori szerintem egyáltalán nem magával ragadó, sőt nem is alaposan kidolgozott (ahogy a borító ajánlásai ígérik), de a kutya briliáns és a polip is elég jó benne. Szóval, ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok.

Ja, és mielőtt még a többi holdkompos szerző megsértődne, őket majd egy másik posztban lököttözöm le.