Meddle – az „elfelejtett” Pink Floyd album
”Meddle” címmel 1971. november 13-án (Amerikában ’71 október 30-án) jelent meg a brit Pink Floyd zenekar hetedik nagylemeze.
Az album felvételei a londoni Abbey Road Studiosban, az AIR Studiosban és a Morgan Sound Studiosban zajlottak 1971 januárja és augusztusa között. Érdekesség (fun fact): A lemez dalai között szereplő két véglet, vagyis a legrosszabbnak és a legjobbnak tartott Pink Floyd-dal (előbbi a Seamus, utóbbi az Echoes). Na, erről az albumról írnék most pár sort…
Az lemez megjelenése előtt a Floyd már olyan (mára) klasszikus LP-ket dobott piacra, mint a „The Piper at the Gates of Dawn” (1967), „A Saucerful of Secrets” (1968), az „Ummagumma” (1969), és az „Atom Heart Mother” (1970). Igaz ezek zöme még a Sid Barret korszak szüleményei. Ezen az albumon azonban már David Gilmour állt a gitárok mögött.
Az album megjelenésekori időszakban a Pink Floyd már végleg szakított a pszichedeliával (és az LSD-t zabáló Sid Barrettel), és egy olyan különleges zenekarrá vált, amit nehéz egyetlen skatulyába besorolni. A három dalszerző, Waters, Gilmour és Wright stílusának keveredése egy különleges, egyedi hangzást eredményezett, ami ezen a lemezen vált először igazán permanensé. A korai, néha atonális, elszálló és nyers hangzás helyett a zene egyenletesebb, érettebb és megnyugtatóbb lett – mintegy előre jelezve a „Dark Side of the Moon” és a „Wish You Were Here” albumok által elfoglalt irányt. Szerintem itt lett a Floyd igazán Floyd, legalábbis az a banda, amit ma ismerünk.
A korábbiakhoz képest a 1971-es „Meddle” című albumukon a hangzás még összetettebbé vált, a 23 perces Echoes például a lemez egész második oldalt elfoglalta. Ez egy – a korának megfelelően – szokásos progresszív nóta, hosszú gitár- és billentyűs szólókkal, a középrészben pedig bálnák (amit gitárral csináltak) és sirályok hangja hallható. Roger Waters szerint az egész olyan, mint egy „hangos vers”, Nick Mason szerint pedig a Meddle „az első igazi Pink Floyd-album”.
De, ehhez az kellett, hogy Sid Barrettet lecseréljék David Gilmourra. És a sztori innen kezd érdekessé válni…
A legtöbb zenész, és szakértő szerint mindehhez az kellett, hogy megjelenjen a BEATLES „Seargent Pepper’s Lonely Hearts Club Band” c. lemeze. Amikor ez a lemez megjelent, már nyitogatta a kapuit a brit psychedelikus zene. Köszönhetően az aktuális korszaknak, és a pszichedelikus drogoknak.
Száz szónak, is egy a vége mindez elvezett oda, hogy a Floyd lemezre vette az „Echoes” c. dalát…
De, ne szaladjunk ennyire előre!
Kezdjük ott, hogy lemezre vették a „One of Those Days” c. számot, ami a mai napig alapnak szolgáló basszgitárral indul. Sokan nem tudják, hogy a sztereó hang két csatornáján szóló basszus alapot Waters és Gilmour egyaránt feljátszotta. (Ráadásul – és ezt csak a vájt fülűek hallják – Gilmour jobban és pontosabban hozta az alapot, mint Waters). És ez volt az a pont, ahol Wright eddig fókuszban lévő billentyűi kezdtek visszahúzódni és teret adni Gilmour gitárjátékának. Aki innentől lépésről-lépésre egyre inkább meghatározta Pink Floyd zene hangulatát.
Eredetileg az „Echoes”-zel gondolták kezdeni az albumot, de végülis úgy döntöttek, hogy meghagyják az a közel 23 perces számot a B-oldalra. Ez eddig rendben is van, de akkor mi kerüljön az A-oldalra?
Nos, ott olyan számok kaptak helyet, mint a Sid Barettnek címzett „Fearless” beleértve a liverpooli foci himnuszt, a „You never walk alone”-t (ami egy rejtett üzenet volt Barettnek), vagy a (sokak szerint valaha is írt Floyd mélypontot) a „Seamus”, ahol egy kutya énekli a dallamot, és hozzá igazodik az egész banda. (Fun fact: a kutya a Humble Pie zenészének Steve Marriottnak a kutyája volt, akire Gilmour vigyázott, amíg a Humble Pie koncertezett), illetve a „San Tropez” ami a legnyálasabb Floyd nóta ever!
Minden esetre ez azt mutatta, hogy a Floyd még mindig nem adta fel a kísérletezést, és nem hódolt be semmilyen stílusnak. Aztán az ember fia megfordította a lemezt, és indult a B-oldal… ami még ma is besz@rás! A B-oldal csak egyetlen szám, az „Echoes”, ami viszont nagyon ott van. De, annyira, hogy a mai napig hatással van a rock szénára!
Úgy indul a szám, mint egy tengeralattjáró… ahogy pittyeg, és várja a visszhangot, az még ma is lenyűgöző. Amit ebben a számban előadnak, az előre vetítette a „Dark Side of the Moon” és az „Animals” hangjait. És ez volt a fordulópont, ami innentől a Pink Floydot Pink Floyddá tette. Azzá a bandává, akik besorolhatatlanok bármely stílusba is, és csakis úgy aposztrofálhatók, hogy ők a „Floyd”… period.
A „Meddle” lezárt egy korszakot, és ugyanakkor megnyitott egy újat a Pink Floyd számára – és egyben az egyetemes muzsika fejezetében. Egy fordulópont volt, amit ma már sokat elfelejtenek.
Pedig nem kéne…
Épp ezért írtam ezt a szösszenetet.
Aki – hozzám hasonlóan a korai Pink Floyd, King Krimson, ELP, vagy Yes lemezeken nőtt fel – az nem felejtheti el ennek az albumnak a korszakalkotó szerepét.
És, ha mégis, hát itt vagyok, hogy emlékeztessem rá…
Vegyétek elő a porosodó vinilt a polcról, és tegyétek fel a TESLA lemezjátszóra (bár az én teslám már Pioneer, de azért megteszi)… and let it roll!
P.S.
Akit a dolog mélyebben érdekel, ebben a videóban választ talál minden fel nem tett kérdésére:
Well, I have nothing else to say…
A Rock ereje legyen Veletek!
Enjoy!
