Miért veszélyes Fekete István?
Mert ha nem jó, akkor is jó.
Sokan értetlenül állnak az előtt a jelenség előtt, hogy én nagyjából évente elolvasom a Tüskevárat, kétévente pedig a Téli berek kerül sorra, egyszerűen szeretem, ahogy ír, és valójában kizárólag Matula bácsi miatt szeretnék horgászni meg vadászni, mert értem én, hogy szép a természet, de ahogy az öreg és a világa teljes összhangban van a berekkel, úgy szeretnék én is valahogy egy ilyen komfortérzetet a hegyen vagy a pataknál – szeretném elérni, hogy ne esemény-jellege legyen annak, ha találtam-lőttem-láttam valamit, hanem a hétköznapok része lenne, ez egyelőre csak odáig jutott, hogy ha nagy ritkán kijutok gombászni, nem pirulok el, ha találok egy vargányát.
Olvastam persze mást is Fekete Istvántól, jót is, rosszat is; a Lutrát és az állatos regényeit valamiért nem szerettem sosem, talán azért, mert szomorúak, de talán azért sem, mert az összes témája, legalábbis az általam ismert témái, olyan mélységesen emberiek, hogy ezt állatra lefordítani csak sután sikerülhet. Lehet, hogy az a baj, hogy az állat szempontjából az ember még nagyobb szarzsáknak tűnik, mint amúgy, pedig eleve sem indul a nulláról, lássuk be.
Fekete István zsibbasztóan, szerethetően unalmas, mint egy meleg nyári délután, és ír olyan jól, hogy még akkor sincsen kedvem letenni egy-egy könyvét, ha tudom, hogy nem fog érdekelni, és ha a végére érek, akkor sem fog érdekelni. Nincs az az univerzum, ahol engem egy vidéki ispán nyomora meg tudna fogni, leszarom a parasztokat, nem érdekel, milyen a termés, hogy működik a téeszesítés, a kukoricát csak konzervben ismerem, a búzáról meg csak sejtem, hogy valami köze van a kenyérhez. Leszarom a direkt társadalmi helyzetről szóló regényeket is, mert alapvetően nem érdekelnek, szeretnék valami finomabb, franciás megközelítést látni, valami áthallásokat, kevésbé rögparaszti dolgot, hogy lehessen gondolkozni rajta, lehessen Heideggert idézni és az esztétikumról beszélni, miközben a fő téma az, hogy mondjuk valaki a mélyszegénységben elvetél, és a budiba dobja a gyerekét. Ezt így nem olvashatjuk a Gyeplő nélkülben, de hasonlóan baromi szar a helyzet – a két háború közti Magyarország mezőgazdasága elég erősen hagyott maga után kívánnivalókat, és itt még csak arról van szó, hogy az ispán elégedetlen.
De elégedetlen mindenki más is: a béres inkább a bányába menne, a munkások betegek, szarul fizetik őket, és persze lázadnának – az ispánnal együtt – a hatalom ellen, akiről érzik, hogy kihúzza a lábuk alól a talajt, a földet, amin dolgoznának, mert nem becsüli és csak a tőkét látja benne. Lehetne ez propagandisztikus hülyeség is, de nem az, én valahogy Fekete Istvánt mindig hitelesnek tartottam, még akkor is, ha nem igazán tudtam átérezni, amiről ír – ez egy másik világ, mint ahol én élek, talán ezért is tetszett az, amikor a városi álmodozó hülyegyerek megismerkedik a nád, a horog meg a bicska világával, ahol nem szarral gurigáznak.
A Gyeplő nélkül nem egy nevelési regény, nem fejlődünk sehonnan sehova, a főhőssel együtt megrekedünk a sárban, de pont ez a lényege is. Van egy rendszer, ami nem működik, de ragaszkodnak a fenntartásához, rosszul kezelik, azok az emberek pedig, akik benne dolgoznak, rosszul is érzik magukat. Maradnak az egyszerű örömök és bánatok, marad a kutya, a bagoly, a jószág, a kis stiklik, hogy elhullott az állat, pedig megették, a fillérbaszás, a paraszti nyomor, a betegség és a reménytelenség, a harc a hatalom ellen, a beletörődés és végül a váltás, amikor az ember nem tud min változtatni, pedig kéne, mert minden változik, de a becsontosodott rendszer nem fog soha – legalábbis akkor úgy tűnik.
Nem, a Gyeplő nélkül nem egy jó könyv, és nem is olvastam volna el, ha más írta volna, de Fekete István olyan szeretettel tud írni a természetről és a földről, hogy nehéz letenni még akkor is, ha sokkal jobban kedvelem a visszaemlékezéseit – Ballagó idő – vagy a szintén ezekre épülő ifjúsági regényeit, mert ha van valaki, aki foglalkozhat ezekkel a témákkal, az valószínűleg pont ő lesz – Móricz Zsigmondtól elkap az ideg, ha pedig a magamfajta fotelparaszt csak az irodalmon keresztül közelít a földhöz, ez a legjobb választás.
