Milyen kést vegyek? – Hagyományos darabok
Az nem egy értelmezhető válasz, hogy semmilyet, mert kés nélkül nemhogy még a kertkapun, de még a kertbe se.
Ahogy minden cuccbuzulás esetén, a késeknél is nehéz meghatározni A Tökéletes Darabot, azt a Szent Grált, ami minden problémádat megoldja, és amit bárkinek jó szívvel ajánlanál, mert nem csak a neki szánt feladatot oldja meg, hanem egy csapásra egy tisztább, szárazabb, boldogabb embert is varázsol a tulajdonosából. Itt is illik leszögezni: tökéletes kés nincs, különben nem lennének olyan elvetemült hülyék, mint én, akik gyűjtögetik ezeket a vackokat, és közben azzal győzködik magukat, hogy hát végül is itt egy használati eszközről van szó, úgyhogy nem is hülyeség felhalmozni belőlük néhányat, meg amúgy is, kell egy az erdőbe, kell egy a városba, de nem árt, ha van olyanod is, amin van dugóhúzó, ez meg viccesen nyílik, ez meg jól néz ki… A választék csaknem végtelen, de az évek során, amikor egyes barátaim azzal kerestek meg, hogy mit ajánlanék nekik, csak sikerült megszülnöm valamilyen megoldást a problémára.
Az első kérdés természetesen az, hogy mire akarod használni a késedet. Ha vadászol vagy horgászol, nyilván jól körülhatárolható feladatokra használnád – erre megvannak a szakboltok, az irányadó nagyjából az, hogy kényelmes és biztonságos legyen az eszköz használata, van, aki vadásztőrrel indul útnak, mások simán előkapják a jó öreg svájcit, és megoldják vele, amit meg kell. Induljunk ki abból az esetből, hogy azért van nálad kés, mert bármikor jól jöhet, és ha hirtelen rád tör a szalonnasütés iránti vágy, vagy csak úgy becsomagoltak valamit abba a kurva műanyagba, hogy flex vagy kés nélkül nem tudnál hozzájutni, legyen nálad valami szerszám.
1 – A klasszikus: A svájci bicska
Hogy Victorinox vagy Wenger, majdnem mindegy – van, aki erre esküszik, van, aki arra, mindenesetre már egy szerényebb árú modellnél is hozzáférhető a dugóhúzó, a csavarhúzó, a penge és a konzerv- és sörnyitó, ezzel a felszereltséggel pedig a hétköznapi igények java része fedezhető. Különösen jó vétel lehet a régi német legénységi bicska, ezeket többen is gyártották (Aitor, Victorinox, Wenger), van bennük egy fűrész (aminek a lemezből hajtogatott fedőlapocskája általában már nincs meg), sörnyitó, konzervnyitó, dugóhúzó, ár és egy penge, no meg a markolatpanelen egy Bundeswehr-embléma. Bolhapiacokon olykor még előfordul, bár egyre ritkább – ha találsz egyet, érdemes rá lecsapni. Külön öröm, hogy az olajzöld markolathéjjal valamivel menőbben is néz ki, mint a szokásos piros bicska (könnyebb is elveszíteni).
2 – Egy penge mind felett
Bár a multifunkciós McGyver-szerszámoknál is rendesen ki lehet költekezni magunkat, az egyetlen pengével rendelkező daraboknál a határ már tényleg a csillagos ég. Porkohászati acélok, egyedi design, mamutagyar, türkiz – gyakorlatilag nem tudsz olyat mondani, amit ne próbáltak volna még meg a késgyártásban. Vannak olyan darabok, amelyeken mozgalmas vadászjeleneteket faragnak a csontmarkolatba, van persze a damaszkacél, ami irtó jól néz ki, de a drágakövektől kezdve a megkövült dinoszaurusz-szarig (már azt hittem, ebbe nem tudom beleszőni, de mégis) minden előfordulhat egy késen. De maradjunk a realitásoknál: kell egy kés, nem kell semmi más, ott állsz egy irdatlan rúd szalámi előtt, és valamivel MUSZÁJ felszeletelni.
Itt jön a következő választóvonal: tradícionális vagy modern? Az acélokat most hagyjuk, a legtöbb hétköznapi feladatra bőven elég bármi, amit nem bilibádogból gyártanak, de a forma fontos. A klasszikus bicskák a filléres kategóriától megintcsak a csillagos égig vannak beárazva, de a modern vonal is hasonló, bár ott tömeggyártott cuccok között is belefuthatunk százezres tételekbe, a hagyományos vonalon ehhez azért már meg kell erőltetni magunkat. Ma a hagyományosabb választékra vetünk egy pillantást.
3 – A rurális vonal
Kezdjük hát a hagyományos bicskákkal: öregapánk is ezt használta, két kézzel kell kinyitni, a zár nincs túlbonyolítva, ilyet már mindenki látott, senki nem fog szívgörcsöt kapni, ha előszedsz egyet a zsebedből. Markolata leginkább fa, esetleg van rajta bakni is (ez az a réz basz a végén a markolatnak), nincs benne semmi különösebb varázslat, számtalan méretben és formában érkezik, de kicsattintod-szalonnázol-becsattintod, oszt jónapot. Ebből a műfajból jó választás lehet valamelyik magyar bicskamanufaktúra terméke, nekem formában leginkább a fejesgörbe jött be, régi álmom mondjuk egy csiszolt agancs markolatú darab, de a diófa markolatpanel se rossz. Előnye, hogy könnyű kapcsolatba lépni a gyártóval, és a legtöbben (valójában mindenki, akiről hallottam) komolyan veszik ezt az életfogytiglani garancia-dolgot, és lényegesen könnyebb javíttatni az elnyűtt-tönkrement-eltört darabot, mint ha mondjuk Amerikába kéne visszaküldeni a cuccot. A hátránya az ár, ami egyébként nem szemérmetlenül magas, de nem biztos, hogy mindenki hajlandó ennyit rászánni egy bicskára – még akkor sem, ha ez tényleg kitart akár élete végéig is. Olyan extra perverziókat is ki lehet élni, mint egy ATS-34-es acélból készült, díszített rugójú cakli, szóval azért megér egy misét a dolog, de hát nem mindenkit hoznak tűzbe ezek a dolgok.
És persze van a másik véglet: az olcsó használati kés, ami azért úgy-ahogy hagyományos is. Ezek jellemzően a bugylik, illetve a francia douk-douk – tízezrével gyártják őket, nagyon olcsón hozzájuk lehet jutni, de ennek nyilván megvannak a hátrányai is. A műfaj koronázatlan – na jó, koronázott – királya a francia Opinel, de hasonló vonalon mozog az olasz Antonini és a portugál Filmam (vagy MAM) is. Az új-zélandi Svord gyárt még friction folder késeket – ilyenkor egy pengenyúlványt fogsz bele a markolatba, hogy ne csukódjon be, valamint Japánban is készítenek higonokamikat, amelyek hasonló elven működnek, de azok inkább gyűjtőknek és haladóknak valók, mert elég könnyen el tudod vágni velük a kezed. Egyébként jó cuccok, de inkább érdekességnek jók, használatra van náluk praktikusabb is.
Ennek az olcsóbb, de használható kategóriának az abszolút győztese (bicskában) az Opinel. Néhány ezer forintból hozzá lehet jutni egyhez, ha szénacélt veszel, teljesen hagyománykövető vagy – erre viszont muszáj valamennyire odafigyelni, mert rozsdásodik -, biztonságosan kezelhető, szép, a rozsdamentes acéljuk pedig teljesen kiváló. Egyetlen hátrányuk van: a bükk markolat, ami szépen megdagad, ha vízzel érintkezik, és nehéz lesz kinyitni és becsukni a kést, de ezzel együtt lehet élni. A kényelmes markolat és a pengeforma arra csábítja az embert, hogy a konyhában is használja, ezzel sincs semmi baj, de néhány év alatt a zárógyűrű alatt elrohad a fa, és szétesik a kés – pótolni lehet, de a vízzel tényleg vigyázni kell, azt nem szereti.
Hasonló műfajban alkot a maniagói Antonini is – valójában az Old Bear-széria késeit simán Opinelnek is nézheti az ember. Árban sem túl nagy az eltérés, az egyetlen lényegi különbség a felhasznált acél típusa, illetve a zárszerkezetben meglévő különbségek – itt egy retesz zárja a pengét, nem az egész gyűrű forgatható. Előnye lehet a késnek az elegánsabb megjelenés – markolatnak sötétre pácolt diót vagy olajfát használnak, ez elég jól fest a vastag sárgaréz gyűrű mellett. A maniagói gyár azt állítja, hogy minden egyes elkészült darabot kézzel, fenőkövön fennek ki, és mindegyik mellé jár egy papír is, amelyen megtalálható az aktuális darabért felelős munkás monogramja is, szóval ez egy ilyen felvágósabb ajándék is lehet akár azoknak, akik eddig még nem tudták, hogy szeretnének egy kést.
A MAM késekkel nincsen komolyabb tapasztalatom – láttam párat, ennyi. Annak alapján, hogy ők is bükkfát használnak markolatanyagnak, valószínűleg itt is elég érzékeny téma lehet a víz, bár az Opineltől eltérően itt az acél sem tartogat különösebb meglepetéseket. A zárszerkezet is eltér a két előbbi márkától: liner lockkal dolgoznak, vagy legalábbis valami hasonló megoldással, a késeiket viszont még a franciáknál is olcsóbban adják – igazi bugylik, ha elveszíted, így jártál, de körülbelül egy doboz cigi áráért pótolhatod őket. A kidolgozás ehhez mérten tényleg bugyli-szintű: sorják, egyenetlenségek, eltérések előfordulhatnak, de arra, amire kitalálták, tökéletesen alkalmasak.
