Mit isznak a maratoni futók?
Mindenféle izotópos szart, de régen minden jobb volt: 1908-ban még pezsgővel doppingolták magukat.
Ha szeretném a pezsgőt, ez akár egy érv is lehetne a futás mellett, de annyira irtózom a futástól, hogy még egy single malt sem győzne meg róla, hogy ez jó ötlet. A maraton egyébként is tiszta szívásnak tűnik, rejtély, hogy miért gondolta bárki, hogy jó ötlet leutánozni azt a katonát, aki rohant, mint akit seggbe lőttek, aztán meg fogta magát, és meghalt. Arthur Conan Doyle is iszonyodva tudósított 1908-ban arról, hogy milyen kurva szarul nézett ki a nyertes – ötvenöten indultak, huszonheten fejezték be, aki pedig elsőre ért célba, úgy nézett ki, mint akit a kutya seggéből rántottak elő. Na jó, Sherlock szülőatyja nem pont így fogalmazott, de majdnem. Azok, akik célba értek, sajátságos doppingszerekhez folyamodtak: a pezsgő nem túl meglepő, a brandy kicsit különös ötletnek tűnik, a sztrichnin viszont nagyjából megmagyarázhatatlan, de nincs olyan szituáció, ahol ne segíthetne egy-két kanál patkányméreg, ha az ember úgy érzi, hogy lankad. Az alkoholban régóta és joggal hisznek az emberek, már Kínában és az ókori Görögországban is teljesítményfokozóként alkalmazták, a tizenkilencedik században viszont az angoloknak eszükbe jutott, hogy versenyt kéne sétálni, ehhez meg nyilván kell az alkohol.
A versenyek több száz mérföldesek voltak, a közben felkínált frissítő pedig nem Gatorade volt, hanem pezsgő, mert hát az angolok nem prolik. Az edzők biciklin vagy autón szállították a piát, miközben a versenyzők megpróbáltak minél tovább hülyén járni. Aki nem járt elég hülyén, az még rádobhatott valamit a pezsgőre, akinek nem volt elég a brandy, próbálkozhatott még heroinnal, kokainnal és patkányméreggel is, gondolom, ez utóbbi a csórók szteroidja volt. Ez az őrület egészen az 1920-as évekig tartott, ezután már sajnos csak receptre lehetett drogot kapni, bár valószínűleg a lónyugtató, az ipekakuána meg a többi szar még mindig hozzáférhető maradt a dühödt gyaloglók számára. A pia azért megmaradt a nyolcvanas évekig, de a jótékony hatásairól még mindig tudnak a sportolók: a horvát válogatott egyik tagját, akinek a nevét elfelejtettem, azért nem engedték a pályára, mert a meccs előtt gyorsan felpattintott egy Karlovackot, biztos, ami biztos.
A pezsgő működött – szerintem is sokkal jobb egy sör vagy egy pohár pezsgő után nekiállni hülyéskedni a pályán, mint anélkül, bár az előbb említett heroin-kokain-sztrichnin koktélt azért nem próbálnám ki. Annak idején nem is voltak olyan kekszfaszúak az emberek, mint mostanában: 1896-ban a görög maratoni futó, Spiridon Louis hat mérfölddel a cél előtt letolt egy pohár konyakot, meg is lett az eredménye, elsőként futott be. Albert Corey, a chicagoi maraton 1908-as befutója a pezsgőnek tulajdonította a sikerét. Eleve, ki a franc állna neki negyvenkét kilométert futni, ha nem állhat meg út közben néhány sörre? Na ugye.
Az edzők már nem itatják a sportolókat, ezért is nem mentem el hosszútávfutónak, na meg futni is utálok. Hála Istennek van még olyan futóverseny, ahol nem az a cél, hogy az ember összefossa magát: a Marathon de Médocon huszonhárom különböző bort kóstolhatnak a versenyzők a huszonhat mérföld hosszú pályán, csak azt nem értem, hogy ehhez minek rohanni.
