Napi Paul Gilbert
Mivel méltatlanul elhanyagoltuk Paul Gilbertet, ezért megint Paul Gilbertet posztolok, csak hogy híresebb legyen Paudits Bélánál.
Paul Gilbert az élő isten. Biztosan emlékeztek még az “I’m the one who wants to be with you…” refrénű Mr. Big számra. Ne hazudjatok, mindenki emlékszik, így hangzott:
Látjátok a cuki bongyor kis cuncigyereket a gitárral? Na, ő Paulie, aki szépen kivedlette magát egy gitárevő szörnnyé, akit az univerzum urai azért küldtek vissza az időben, hogy saját magát gitárhangokkal megtermékenyítve elhozza a messiást, aki majd a blues skála korábban még nem látott fizikai manifesztációjának segítségével megküzd a pokolból ránkszabaduló robotdémonok seregével. Állítólag.
Igen, egy boygroupban plömpögött.
Na most ezzel a szemmel nézve tekintsétek meg az evolúciót, ami idáig vezetett:
Paul Gilbert nem azért zseniális, mert minden idők egyik legjobb gitárosa, vagy azért, mert reszel, mint az állatok és közben énekel, vagy mert olyan koncerteket ad, hogy elbőgöd magad. Hanem hogy teszi mindezt olyan szerénységgel, hogy szó nélkül tart oktatásokat két fellépés között egyszerű józsiknak, ezer videóval próbálja átadni a tudását az újabb nemzedéknek és rettentően emberi bír maradni annak ellenére, hogy gitárszerető körökben nettó példakép. Nehéz elképzelni, ahogy a G3-mon fellép Satriani és Petrucci mellett harmadikként, majd odaül a gépe elé és perui gitárosgyereknek csinál válaszvideót, hogy miért tartja rosszul a gitárját.
Egy állat.
