HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

Irodalom

Őrség! Őrség!

Sir Terry zavarba ejtően gazdag életművet hagyott ránk.

Sajnos nem elég gazdagot, de hát nincs mit tenni, sajnos az Alzheimer azokat sem kíméli, akiknek mágikus kardjuk van (Pratchett egyébként azzal, hogy maga bányászta az ércet a kardjához és egy darabka meteort kovácsoltatott bele, mert ha már lovaggá ütik, az a minimum, hogy legyen egy varázskardja, már magában kivívta a megbecsülésemet). No de hol kezdjük? Teljesen logikus és unalmas javaslat lenne az, hogy az elején, az meg, hogy a végén, egész egyszerűen hülyeség, mert az utolsó Tiffany Aching-regényre sajnos már nem maradt elég ideje az öregnek.

Pratchett könyvei egyrészt stílusparódiák, másrészt gyakran főhajtások különböző színdarabok, műfajok, zenekarok és egyebek előtt, ezért is lehet őket többször is újraolvasni – egészen meglepő, amikor egy alapvetően szórakoztató fantasy-történetben egyszer csak felbukkan az Operaház fantomja, Ványa bácsi, Shakespeare vagy akár a Rolling Stones. Vagy a Millwall. De legyen elég ennyi Pratchettről, köteteket meg lehetne tölteni vele, hogy milyen utalásokkal dolgozik, és hogy mennyire jó, hogy létezett még egy olyan bestseller-szerző, aki képes volt intelligens és humanista könyveket írni, amelyeket még vettek is a népek, nézzük inkább az egyik kedvencemet tőle, az Őrség-regények első kötetét.

Pratchett több vonalon írta a Discworld-regényeket: az egyik sorozatnak boszorkányok voltak a főhősei, ez inkább a mesékre megy rá, egy másik kamaszlányoknak szól – ez is félig-meddig ide kötődik, egyébként a másik kedvencem, a harmadik pedig inkább a bűnügyi regényekre, ezen belül is a noirra megy rá, nem túl meglepő módon ezeket szeretem a legjobban. Az Őrség! Őrség! A ciklus első kötete, a legkönnyedebb az összes közül, de a műfaji klisék már meghatározzák, hogy a későbbi, komolyabb hangvételű regények milyen irányba mozdulnak majd el: a cinikus, alkoholista, kiégett detektív és emberei a villogó neonfényekkel együtt tökéletesen rímelnek Mickey Spillane és a Chinatown világára, egyúttal adnak egy olyan csavart is a fantasy-paródiának, ami már megint csak egy humanista fordulat Pratchettnél: emberivé teszi a jobbára csak díszletként szereplő városőröket.

Ha újrakezdhetném a Pratchett-olvasást, én biztosan ezzel a könyvvel kezdeném. A témája jó, kellően könnyed, egyáltalán nem bugyuta, a többi őrség-könyv pedig még ennél is jobb lesz – és sötétebb is. A történet elején az ankh-morporki éjszakai őrség mindössze három emberből áll, hozzájuk csatlakozik a meggyőződése szerint törpe származású, két méter magas Carrot (Pratchettet elég nehéz lehet fordítani, de nekem főleg a nevek fordításával van bajom, úgyhogy inkább angolul olvasom, egyébként több poén úgy jobban is ül). Aki esetleg eddig lemaradt volna Pratchettről: a Korongvilág korong alakú, négy elefánton és egy baromi nagy teknősön lebeg át az űrön, legnagyobb városa pedig a New York-Budapest-Tatabánya háromszögben leírható Ankh-Morpork, amit javarészt valószínűleg olaszok laknak, mert lakói java része intézményesített bűnözésből él, aki meg nem, az vagy varázsló, vagy valami hasonló fura szerzet (a budapesti párhuzam nem egészen véletlen: a Going Postal filmváltozatát például itt forgatták). A bűnözést végül a Patrícius csatornázta intézményes keretekbe, így alakultak meg a tolvaj- és orgyilkoscéhek, ő pedig korongbeli Machiavelliként irányítja az eseményeket.

Szóval az éjszakai őrség idővel Vimes parancsnok vezetésével mindössze három főre akadt, nekik pedig jobbára az a szerepük, hogy ne legyenek szem előtt, és lehetőleg ne csináljanak semmit. Vimes igazi noir-karakter, whiskyn él, cinikus, és különösebb céljai nincsenek is az életben, legfeljebb annyi, hogy olyan kevéssé legyen royalista és tekintélytisztelő, amennyire csak lehet. Colon őrmester dagadt, gyáva és korrupt, Nobbyról pedig azt sem lehet tudni, hogy milyen fajhoz tartozik, egy igazi pitiáner kis szar. Hozzájuk érkezik a hegyomlás méretű törpe királyfi, aki viszont mindent szó szerint vesz, ő pedig azért jött, hogy érvényt szerezzen a törvénynek, amit szépen be is magol, és minden diplomáciai érzék nélkül alkalmaz is, így például az események egy bizonyos pontján letartóztat egy sárkányt. Ahhoz azért kell tök.

Azért is jó indítás ez Pratchetthez, mert az első két könyv – amellett, hogy szórakoztató – paródia. Ez a későbbiekben is megmaradt, de nem a Conan-féle bugyuta történeteket parodizálta, hanem különböző műfajokat, végső soron pedig magát az embert, a társadalmat, az ostobaságot, szóval egy igazi humanista missziót tűzött maga elé, és mi sem mutatja jobban, hogy Pratchett tudta, hogy mi a fontos, és mi nem, mint az, hogy a tizenéveseknek szóló regényeiben rakta le a legkeményebb alapokat. Lehet röhögni, persze, és van helyük a favicceknek és a nyelvi leleményeknek is, de a Korongvilág megnyugtatóan hozza Örkény keserűségét és abszurd humorát egy ijesztően ismerős világban – attól függetlenül, hogy mikor és hol írták a regényeket. Igen, vannak aktuális témák, de Pratchett nem lett volna akkora arc, ha akkor lövi el őket, amikor tényleg aktuálisak, inkább marad az univerzális problémáknál, a háborúnál, a fajgyűlöletnél, az ostobaságnál és a hot dognál, amiről senki nem tudja, hogy ki, mikor és hol érezte úgy, hogy ezt jó ötlet lenne megenni, de bizonyára a Sátán sugallta hozzá a receptet. Oké, ez utóbbit én tettem hozzá.

Ez az 1989-ben megjelent regény Pratchett nyolcadik Discworld-könyve, eddigre már kiépítette valamennyire Ankh-Morpork világát – olyannyira, hogy szüksége is volt már az őrségre. Ezzel kapcsolatban az írónak akadtak nehézségei is, ugyanis akármilyen szálon kezdett el írni ezután, Vimest és az embereit nem lehetett megkerülni, a stáb pedig szépen bővült: később akadt troll, törpe, vérfarkas és vámpír is a soraikban, egyúttal pedig megteremtette – középkori vagy mondjuk steampunk környezetben – az első helyszínelőt, nyomozót vagy bármit, ami elfér egy teknős hátán utazó világon.

Az első két Rincewind-regény (A mágia színe, illetve A mágia fénye) után az ember hajlamos leírni Pratchett munkáit: persze, parodizál egy amúgy is geek műfajt, belerúg az igénytelenül megírt, Boris Vallejot utánzó borítóval megjelenő ponyvákba, ennyi pedig elég is – bár engem ezek is szórakoztattak –, viszont mondhatjuk azt is, hogy a nyolcadik regény táján Pratchett világa beérett, és a fővárosa akkorára duzzadt, hogy szükség volt benne egy őrségre. Ha őrség kell, infrastruktúra is kell – ezt jól látjuk a későbbi könyvekből, ahol a banktól kezdve a vasútig mindenre megoldást kell találni egy olyan világban, ahol egyébként létezik mágia és valódi sokszínűség is, hiszen valószínűleg nehezebb összhangot találni egy troll és egy törp között, mint különböző színű humanoidok között (oké, a törp mondjuk humanoid, de a trollok meg kőből vannak, plusz a Discworld-univerzumban eléggé utálják is egymást, amihez hozzá tartozik az is, hogy a törpök meg bányásznak, ugye).

Egy olyan világról mindig öröm olvasni, ahol egymást követik a hétfők, de a szereplők – köztük Eric Idle, aki Rincewind hangja volt a két Discworld point and click játékban – kellően brit módon állnak hozzá ehhez az egészhez, és ne feledjük: a Patrícius szerint az egész világ a gonoszság és a rosszindulat tengere, ha pedig ezt kellő hatékonysággal kezelik, kijöhet valami belőle, amit úgy hívnak, hogy közjó. Vimes erre megkérdi tőle, úgy a regény vége fele, hogy akkor vajon miért kel fel minden reggel – na ez az, amire nincsen válasz. Ezzel kell együtt élnünk. De valamit segít, ha az ember sírva röhög azon, hogy a mostani irodalom egyik legnagyobb humanista szerzőjének ehhez kellett a fantasy is, mert a mi világunk viccnek már túl durva lenne, szóval olykor nem árt komolyan venni.

There goes the browsing history

HOLDKOMP