Paolo Vauelho: Az út és a cél

Mindannyian útra kelünk ma, a kérdés csak az: ki merre veszi az irányt?

Az út a cél. És az út a célnak a része, ezáltal biztosak lehetünk benne, hogy az úton vagyunk, ha a célt keresük. Ahogy a szellemünk megszólít minket, rögtön tudjuk, hogy Isten szava visszhangzik a létünkből: ez az egyenes út vezet a felismeréshez, hogy az út a részünk, ezért önmagunk válunk az úttá. Az út és a cél összemosódása elkerülhetetlen. Érzelmeink viharának súlyos villámai által keltett mennydörgés csak az út és a cél bennünk feszülő ellentétének megnyilvánulásai. Ha tisztába kerülünk azzal, hogy az út a fontos, akkor el is értük a célunkat.

Ami maga az út.

Ha az út és a cél a cél, rögtön magától értetődővé válik a felismerés: mindannyian, mindig úton vagyunk és csak illúzió, hogy valaha megérkezünk. A cél keresése az élethosszig tartó út, aminek a végén ott vár az elkerülhetetlen cél. De mi történik, ha a testünkön átszűrődő végtelen ragyogás elkerüli a szívünk burkába rejtett piciny lelkünket? Vajon akkor is meglátjuk, hogy az úton vagyunk, vagy elhomályosítja elménket a cél? Hisz ha az út maga a cél, akkor nem lehet a célhoz érnünk soha és ez a végtelen ellentmondás a mindenen átívelő univerzális igazság: nincs cél, csak ha az utunkat célnak tekintjük.

Mert mi lehet más az út végén, mint a halál?

De a halál nem lehet cél. A halál a testünk útjának a vége, a testünk célja. De a lelkünk célja nem lehet az út része, a halál ezáltal nem tartozik az úthoz, csak a cél része. Testünk útjának a része. Testünk és lelkünk összhangzatának húrján csendülő figyelmeztetés: a szeretet lehet csak a cél, ami a hithez és az úthoz vezet. Aki nem szeret, az nem halad az úton, aminek a célja maga az út és a szeretet.

Kibaszott sokat fogok ma is autózni…

%d bloggers like this: