Pillars of Eternity
Régóta kinőttem a játékokból, utoljára a Borderlands 2-vel olvasztottam meg a laptopomat.
Meg még pár apróbb játékkal persze, táblagépes balfaszkodással toltam szarás közben, meg hasonlókkal és ennek több oka van. Egyrészt mivel a stratégiai játékokat és a szerepjátékokat szerettem mindig is, leszámítva egy-két hangulatos, story-driven first person shootert, ezért nem voltam kimondottan elkényeztetve az utóbbi időben. A zsáner halott, a kutyát nem érdekli az ilyesmi, állítólag a Half-Life 3-ból is azért nem lesz semmi, mert a kiadó sunnyogva jelezte, hogy szopóág egy húsz órás végigjátszást nyújtó FPS-t kiadni, mert elunják a gémerek és pont ugyanolyan kurva sok pénzt kell belebaszni, mint valami gagyi multiplayerbe.
Mert a multiplayer a világ. Ütlegelni a patkányokat meg gyűjteni a virágokat, hogy legyen több ikszpé, hogy aztán húsz-harminc óra nettó játékidő után az legyen a kizárólagos szórakozás, hogy raideled a bossokat a lootért. Kibaszottul unalmas, de a mostani gyerekek ezt zabálják, segond.
Mindenesetre engem nem köt le. Multijátékból a wowra csúsztam rá, de csak nagyon picit, szerintem ha egy hónapot játszottam vele sokat mondok. A premissza kurva ígéretes, hogy te majd itt többedmagaddal fogod a szofisztikált kveszteket megoldani. A valóság azonban más, az egész nagyon lineáris, száraz és baszottul egyhangú.
És persze a legfőbb érv: ki a fasznak van erre ideje.
De néha rákívánok játékokra és így találtam rá a Pillars Of Eternityre. Steamen gombokért dobálják (egy jó Krohnen und Söhne automata óra áráért), mert nem passzol a világba: a tesztek szerint egy közel száz órás játékidejű, klasszikus szerepjátékról van szó, amit nagyjából a Baldur meg az Icewind Dale meg a többi újgenerációs nagy öreg óta nem láttunk. Valamiért mégis olyan népszerű lett, hogy készül a második része, amit szerintem szintén meg fogok venni. Hét hét múlva jön ki, addig ezt végig kell tolni.
Az eltérés a nagy elődökhöz képest, hogy nem DnD alapú, ezért egyébként kevésbé idegesítő. Aki játszott DnD-vel papírral, ceruzával, az tudja, hogy kevés primitívebb szerepjáték létezik és ráadásul annyira bénán modellez bizonyos helyzeteket, hogy az embernek sírni támadna kedve. A mágiarendszer például úgy, ahogy van szar, ennek az ellenkezőjét még senki nem bírta nekem bebizonyítani. Ez a klikkelgetős játék közben annyira nem jön át, max abban, hogy annyi tüzifa nem fogy sehol, mint a DnD játékokban, mert a csapat félóránként tábort ver, hogy újratöltődjenek a dolgaik.
A Pillars Of Eternity nem ilyen, szerencsére. A szellemi elődje nekem sokkal inkább a Lands Of Lore féle játékok, mint bármi más. Egyrészt hasonlóan izometrikus, nem is lehet forgatni a képernyőt, másrészt a növények guberálása és a kvázi körökre osztott harc ugyanúgy megjelenik benne. Ami borzalmasan király, mert azokat nagyon szerettem. A grafika az én standardjaim szerint jó, de amúgy sem az a lényeg ezekben, hanem hogy bazi sokat lehessen olvasgatni meg klikkelgetni meg mindenkivel beszélgetni két kardozás között.
Soha nem érdekeltek a filmszerű élményt nyújtó játékok, mert egyrészt nem vagyok hajlandó százezreket költeni játékonként arra, hogy elketyegjen valahogy a legeslegújabb, cutting edge kártyán, másrészt tulajdonképpen nem szarhatnám le jobban az ilyesmit. A Pillars of Eternity ott ver alá ezeknek a játékoknak, ahol a régi nagy öregek, az X-Com, a Fallout, a Might and Magic és a többiek: állat jók azok a kis területek, amiket be lehet járni és nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de engem sosem lelkesített az üres, lelketlen térkép, amiken napokon keresztül lehet túraszimulátorozni.
A másik pólus, ami a skyrimista gyaloglásfesztiválnak az ellenpontja, amikor háromdés platformert csinálnak “akció-RPG” cimén, ami nem is lehetne ennél kifacsartabb. Tök látványos, tök fasza, de igazából elveszik belőle a taktika és a kreativitás. Bár a Diablonak még kis jóindulattal a harmadik részig is jól állt a hack-and-slash, ha ezt a negyvenedik játékban látod, az már nem hoz lázba.
