Ready Player One – spoilerek

Komoly erőfeszítéseket kellett tennem a cikkben, hogy olyan dolgokat tudjak leírni, amire senki nem számít. Rontóckodás a hajtás után.

A csávó, aki keresi a kulcsokat megtalálja a szerelmét a titokzatos csajban, majd az ellenállás élére áll és legyőzik a gonoszt és a srác elnyeri a jutalmát.

Itt be is fejezhetném, mert tényleg ennyiből áll ez a szar. A Ready Player One annyira banálisan leegyszerűsíti a hős utazását, a klasszikus mesének olyan kőegyszerű, komplett idióták számára is emészthető megvalósítása, hogy kedvem lenne megkéselni Spielberget a gecibe. Rég basztam már fel magam filmen ennyire, ami kiválóan mutatja, hogy mi a szar a tömegkultúrával.

Szögezzük le a legelején: a tömegkultúra király. A műanyag Casio, a Gameboy, a tépőzáras Puma, a Slazenger teniszes napellenző, Marty McFly és a többi dolog eszetlen kúl.

A popkult esszenciája, hogy olyan, mint egy zacskó gumicukor: nem akar semmilyen mélységeket mutatni, egyszerűen csak fasza és örül neki, aki fogyasztja. Nagy mennyiségben persze baszottul egészségtelen és valójában döglött állatokból és színezékből csinálják, de ez senkit nem érdekel a világon. Még a vegánokat sem, ezért is lehet jókat röhögni az arcukon, amikor ezt elmondod.

A Ready Player One olyan, amikor valaki kitalálja, hogy a gumicukrot valahogy fogyaszthatóbbá kéne tenni, ezért leturmixoltatja.

Aki azt hiszi, hogy a film egy hatalmas ziccer, az nem is tévedhetne nagyobbat: ez a téma egyszerűen nem tartalmaz többet, legalábbis semmi olyat, amit már nem láttunk. Komolyan azon kéne meglepődnünk, hogy a torzított hangú kigyúrt gyerek, aki a főhős haverja valójábam egy csaj? Az első kurva perctől kezdve nyilvánvaló. Ráadásul még azt a közhelyes csavart is kihagyták a filmből, hogy kiderüljön, hogy a főszereplő álomnője a valóságban egy pöcs, közben a kéznél lévő haver, a “csúnyalány” karakter mindvégig szerelmes volt belé. De tényleg, még ennyi sincs benne. Nincs benne meglepetés. Beülsz és az utolsó kurva percig tudhatod, hogy mi fog történni.

Csak azért nem mentem ki a filmről, mert nem volt más programom és egy picit olyan volt, mint egy vonatkatasztrófa: tudtam bazmeg, hogy valami szörnyűség felé menetel az egész, de nem bírtam levenni róla a szemem. És nem, nem tompított ezen az élményen az ötvenedik szájbarágós utalás valami videójátékra.

Ráadásul ugyanezt a sztorit nagyon sokszor láttuk már nagyon sokkal jobban. Egy gyerekmátrix, csak ezúttal linuxos rendszergazda változatban. Az elején még szórakoztatnak a filmes utalások, aztán amikor Kubrick Ragyogása kerül terítékre, akkor elszabadul a pokol. Megszólal a zene, ott vagyunk a Panoráma Hotelben. Esküszöm elkezdtem lelkesedni és azt hittem, hogy innentől valami különleges fog következni. Végigfut a hátamon az a borzongás, hogy úristen, ha ilyen lenne az Oasis, akkor a fél életemet ott tölteném ebben a játékban.

Szájbarágósan, minden kurva részletet túlmagyarázva, lépésről lépésre váltják aprópénzre az egész filmet.

A cringefesztivál elszabadul és a film átalakul egy tizenéves interpretálószakkörré, ahol a friss kamaszoknak mondják el lépésről lépésre, hogy mit látunk és a fájdalom átjárja a testünket. Ráadásul semmi sem elég jó, ami az eredeti filmben volt, mindenre kurvára rá kell licitálni. Áthatja az egészet valami áporodott gamer húgyszag. Az átalakuló nő groteszk látványa és a félelem nem elég, a nőnek meg kell nőnie ötven méter magasra és zombivá alakulva egy baltával kergetni a főhősöket a sövénylabirintusban. Azt hiszitek viccelek, igaz?

Nem, a főellenség egy vicc. Kartonból kivágott rajzfilmfigura, egy héj, egy semmi. A motivációja érthetetlen, a cselekedetei úgyszintén. Az egész végtelenül valószerűtleg, egy kurva percig nem hiszed el, hogy nem egy ötéves írta a szövegeit. A McGuffin ráadásul egy Easter Egg, amihez három kulcs vezet. Igen bazmeg, három kulcs, amit három próbával lehet elérni. Zokogni lenne kedvem.

Édes istenem, tényleg, ezt el lehet adni 2018-ban!?

Szívből utáltam a Ready Player Onet. Talán azért, mert az én korszakomat szarta telibe. Spielberg ráverte a töppedt kis faszát mindenre, amit szeretek, csak hogy összehozzon belőle egy ilyen MMORPG-sek nedves álmát, egy ilyen szanaszét vágott CGI unalomfesztivált. A színészi munka egyrészt majdnem nincs, mert a film fele animált, a másik fele meg konkrétan szóra sem érdemes.

Szerintem Spielberg lófaszt nem értett az egészből, annak ellenére, hogy részben az ő és a kortársainak a teremtményei nyüzsögnek ebben a filmben. Emlékeztek még a Mortal Kombatra, Battletoadsra, Overwatchra, Gundamre, FireFlyra, TMNT-re, Night riderre, Vissza a jövőben-re, a King Kongra, Iron Giantre, az Utolsó Akcióhősre, Mecha Godzillára, az Atarira, a Nintendora, az ET-re, a Ragyogásra, a Batmanre, a Halora, a Gears of Warra, a Gyalog Galoppra, Michael Jacksonra, a Street Fighterre, a Tomb Raiderre, James Bondra, az M41A-ra a Bolygó neve halálból, Chuckiera a Gyerekjátékból, a Vadak urára, a Space Invadersre, a Pongra, a Szupercsapatra, a Marvel képregényekre, Harley Quinnre, Akirára, a Szombati Esti Lázra, a Hello Kittyre, a Star Trekre, a Star Warsra, a Rémálom az Elm utcábanra, a Duke Nukemre, a Terminatorra, a Final Fantasyre, a Robotzsarura, a Doomra, a BSG-re, az Űrödüsszeiára és a Starcraftra?

 Igen bazmeg, emlékszünk. Mi baj lehet abból, ha abból csinálunk filmet, hogy listázzuk őket két és fél órán keresztül?

A film a szokásos holdkompos tizenkét Ponyvaregény-bőröndből csak egyet ér. Kerüld el mindenáron, vagy csak akkor nézd meg, ha romokban akarod látni a gyerekkorod.