Rob

Sokan kérdeztétek, hogy mi az, ami leköt nap mint nap és mi az, amivel ténylegesen foglalkozom a folyamatok szintjén, ezért elmondom, mert igazán érdekes.

Benne vagyok egy executive committeeben, ami felelős a corporate applications részleg intake procedurejéért, resource managementjéért és a direct reportjaim reportoltatásáért. Ebbe a CRM rendszer, a WCM rendszer, az SSO, az ERP és a többi vállalati alkalmazást kezelő osztályok összefogása tartozik. Általában nem értem, hogy miről van szó, de elmúltam hatvan, így már igazából nem is érdekel.

A főnökömet, aki a technológiai igazgató valamikor még a hetvenes években ismertem meg, amikor még az apja – aki a többi ivy league-es ifjú tehetséghez hasonlóan – javasolta a cégünk üzletfejlesztésére, ahol technikai támogatást adott a futó munkákhoz, persze külsős, szerződéses minőségben. Már akkor láttam benne a potenciált, kiváló tehetségnek bizonyult, bár eleinte döcögősen indult a karrierje. Aztán kiszerveztük a kisebb, adminisztratív feladatait egy beszállítónak és amint a stratégiai döntésekre tudott fókuszálni, elkezdett kivirágozni.

Azt hiszem ez a kulcsa a szakmánknak, hogy az ember megfelelően tudjon feladatokat delegálni. Mielőtt a nyomtatókat gyártó cégnél elhelyezkedtem és megismertem a főnökömet egy autó-összeszerelő üzemben dolgoztam. A feladatköröm a termelésirányító-rendszerbe való adatbeviteltől a termelésirányító alrendszerek munkafolyamatainak karbantartásán át a rendszer konfigurációjának kezelése és az egyéb, ehhez kapcsolódó feladatok voltak. Ez a hands-on tapasztalat segített hozzá ahhoz, hogy jó vezető váljon belőlem: sosem felejtettem el, hogy milyen az igazi IT munka, szinte a mai napig érzem az ereimben, hogy az a fiatal, ízig-vérig kocka programozó hogy akar kitörni.

Ilyenkor persze nagy ügybuzgalmamban sokszor adok hozzá fontos inputot a fejlesztésekhez. Nem mindig talál értő fülekre, de többnyire a csapataim szakértői hálásak ezért. Titkon tudom, hogy szükségük van az ilyen vén rókák tanácsaira és segítségére, még ha egy kicsit számonkérőbb hangsúllyal is teszem néha. De csak a javító szándék vezérel – pontosan tudom, hogy milyen érzés a túloldalon lenni, hiszen nem felejtettem el, hogy honnan jöttem.

A kezdeti averziójukat általában felváltja a hála, amit vagy megfogalmaznak, vagy sem. De nem vágyom már a csapat kimondott megbecsülésére, elegendő, ha tudom, hogy sokkal jobb vagyok náluk szakmai szempontból is, még ha el is távolodtam már az ő világuktól. Azt nehéz megérteni az egyszeri munkásoknak, hogy van akinél megvan a management attitűd és kommunikáció, illetve tudja kezelni a felmerült kockázatokat, vállalásokat és határidőket és van akik sosem lesznek erre képesek. Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, hogy az előbbiekhez tartozom.

Talán ez vezetett ahhoz, hogy sikeres vezető legyek. Talán a tehetségem, talán a szerencsém, hogy most ennél a pénzügyi cégnél dolgozom. Rengeteg, hasznos megbeszélésen veszek részt, ahol a futó projektek útját igazgatom és a felsővezetés felé tálalom az eredményeket. Én erre születtem, ebben vagyok a legjobb és az emberek tisztelnek érte, mindig enyém a főszerep.

Ha újrakezdhetném az életemet, akkor is ugyanide lyukadnék ki. Az emberek motivációja nem változik, az velük érkezik. Csak a külvilág befolyásolja a döntéseket és a világ történései így az én sorsom is szükségszerűen abban csúcsosodott ki, hogy ennél a vállalatnál lettem igazgató. Ha az életem során pontosan ugyanazok a dolgok történnének velem, akkor mindig ugyanazokat a döntéseket hoznám.

Ha visszamehetnék az időben tanácsot adni az ifjú Robnak, nem mondanék semmit. Nem mondanám el, hogy a tudata és lelke nem szabad, hanem a környezete sínpályáján siklik a célja felé, mert akkor letéríteném erről az útról. Ha az a kisfiú tudná, hogy valójában sosem volt szabad akarata, minden döntése csak attól függ, amit hall, lát, érez, akkor elkeseredne. Nem végezné el a sulit, esetleg elmenekülne otthonról, amikor a szülei bántják.

Vagy nem ismerkedik meg a kollégiumban az első feleségével, az igazi szerelmével, akivel annyira elrontotta a dolgot. Nem születnek meg a gyerekei, akik ugyan nem mutatják, de valamennyire biztosan szeretik még őt. Nem dolgoz végig annyi álmatlan éjszakát riportokkal és dashboardokkal, nem megy rá a családja és az egészsége, hogy végül azzá váljon, aki.

Ha a kis Robbienak elmondanám mindezt, akkor sose térne vissza az eredeti útra, mert nincs szabad akarata.

Amikor a kis Robot megszégyenítették az osztálytásai, mert nagyon nehezen ment fel rá a tornaruhája, nem tudott másképp dönteni, mint hogy sírva fakad és megfogadja, hogy fontos ember lesz. A kis Rob nem dönthetett másképp, mert ott és abban a helyzetben csak ez az egy döntés volt, amire predesztinálva volt. Ha feltételezzük, hogy az adott helyzetet ha újrajátszanánk és másképp döntene, akkor azt is feltételeznénk, hogy van valamiféle tudaton és akaraton kívüli oszcillátor, ami időnként véletlenszerűen módosítja a döntéseinket. Ez azt jelentené, hogy nincs predesztináció, viszont azt is jelentené, hogy a döntéseinket nem mi irányítjuk, hanem véletlenszerűen sodródunk.

Hisz ha lenne valamiféle fizikai valóságon túlmutató szabad akarat, az azt jelentené, hogy nem igazán van olyan szabad akarat, amit sajátunknak mondhatunk, ami önellentmondás. A szabad akaratunk véletlenszerű döntéseink kaotikus halmaza lenne, ami végigkíséri a sorsunkat és azt jelentené, hogy nem vagyunk semmire befolyással. A szabad akaratunk valami kívülálló dolog megtestesülése lenne, valami beépített káosz, ami mindenkiben ott van. Ha pedig kívülálló lenne, akkor nem lenne a részünk.

A kis Rob minden létező világban fel fog nőni és minden létező világban Rob lesz, a menedzser. Nincs szabad akaratom. Sose volt.