A rock örök – előben is
Airborne koncerten voltunk a Barba Negrában és eldobtuk az agyunkat.
A dallamos hangulatú és kedvesen kínos nevű Desecrator nevű ausztrál viccegyüttes nyitotta, akiknek a munkásságával a youtubeon lehet közelebbi kapcsolatba kerülni, de amúgy csak elvakult thrashmetal faneknek tudnám csak ajánlani. Kicsit olyan, mint ha leegyszerűsítenénk a Slayert, ami már önmagában kunsztértékű. Az esemény a Barba Negrában került megrendezésre, mert a rendezők rájöttek, hogy az A38 kurvaélet, hogy nem fogja tudni, be is jött. A Barba Negra a kapacitása erejéig egy elég jól szervezett hely, a bejutás, a ruhatár és a toalettek is pont jól vannak méretezve, ellentétben az A38-cal, ahol egy két komolyabb faszkalap a ruhatárban rettentően el tudja venni a kedvét az embernek az élettől is, nem hogy a koncertre járástól. A pultnál is viszonylag fájdalommentes és gyors a kiszolgálás. Ez úton javaslom mindenkinek, aki koncerthelyet akar nyitni, hogy ha a koktéllapot erősen megvágják, akkor nem alakulnak ki a csajok miatt kilométeres sorok.
Persze a Barba Negrának is vannak határai, ami ki is derült a koncerten. Maga a nézőtér igazából csak jobb oldalról megközelíthető, az is az oszlopok miatt eléggé behatárolt, illetve a pult közelsége sem használ a megközelíthetőségnek. Balról gyakorlatilag teljesen zárt, ezért a későn érkezőknek komoly kihívás az álldogálók elé beállni hőrögetni. Mindannyian ismerjük a jelenséget, hogy az istennek nem akarnak előreengedni a párjukat rádumáló, aztán a csajt óvón ölelgető, kiöregedett rockerek, de amikor az izzadtságodat hat négyzetméteres körben mögöttük sikítozol, akkor kitör a botrány, hogy a fasznak érzed jól magad koncerten.
Itt sem volt másképp, mert bár az O’Keefe testvérek elmúlt tizenöt évét megkoronázandó Brekin’ Outa Hell albumának bemutatója minden várakozásaimnak megfelelt és helyenként magasan felül is múlta, a nem annyira die-hard rajongók is szép számmal képviseltették magukat, ezáltal az igazán hangulatos hőzöngés csak a hangosítópulttól pár sorral előrébb alakult ki. Ott meg mondjuk a Kötelezően Félmeztelenre Vetkőzött Frissen Kigyúrt Kisköcsögök ugráltak egymás nyakába, akiket még rendesen meg sem lehetett dobni söröskorsóval, mert annak a tumultus miatt annyira komplikált lett volna a pótlása, hogy nem érte meg a fáradságot.
A zenekar egyébként még mindig jobbnál jobb dalokat ír, a daddyrock rajongóbarát nevén, a vintage rock műfajában elképesztően felszabadult, önfeledt előadást tettek le az asztalra. Szerepeltek a kötelező manírok: a közönség között gitározás, a leültetés, az énekes saját fején baszkodta szét a sörösdobozt, szóval minden lófasz, ami csak ehhez a pozőr műfajhoz kell. A Spinefarmhoz átszerződött zenekar letarolta az eladási listákat szülőhazájában és a briteknél is, megtalálta a saját hangját és nem a klasszikus AC/DC tributebandként képviseltette magát, ami elképesztően jót tett nekik.
Már akkor tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, amikor a közönség egy emberként énekelt az átvezetésként szóló Iron Maident. Kurvára nem csalódtunk és annyira lestrapáltuk magunkat, hogy a végére úgy néztünk ki, mint egy darab szar. Álltunk opálos tekintettel a sörünkkel a kezünkben és a fülcsengés mellett visszhangzott a fülünkben, hogy
I’m a crazy motherfucker and I just don’t care.
Daddy rock at it’s best. Képeink nincsenek, mert megbaszta magát a telefonom, mint az közismert.
