A rohadt egy hely és a 주체

주체. Azaz Dzsucse, azaz a híres koreai önfenntartás. Észak-Korea hivatalos ideológiája és a rajta alapuló állam rendszere, a Kim-dinasztia rezsimjének szerves része. 

“Szerintem érdemes helyén kezelni, és kontextusba helyezni a rezsim lépéseit. Azt gondolom, hogy nem jelent komoly veszélyt, mivel Észak-Korea fő stratégiai prioritása az önfenntartás, így nem engedhet meg magának fegyveres konfliktust. A dél-koreai haderő viszonylag gyorsan, önmagában is le tudná győzni az északit, ha pedig még figyelembe vesszük az Egyesült Államok segítségét, finoman szólva is egyenlőtlen lenne a küzdelem, Észak-Korea pedig gyorsan térdre kényszerülne.”

Matura Tamás, Kína-kutató és külpolitikai szakértő, 2016. február.

De miről is szól ez az ideológia? A dzsucséért Kim Ir Szen személyesen a felelős, aki a kommunista gazdaságpolitika továbbgondolásával eljutott oda, hogy szeretett volna inkább egy erősen antiglobalista, protekcionista világnézetet, aminek az alapvetései a nemzet nagyszerűsége, illetve a népvezér döntéseinek és személyének megkérdőjelezhetetlensége. 1955. december 28-án nyilatkoztatta ki, amikor a Korea-központú forradalom szükségességéről beszélt.

Hmm, honnan is ismerős ez?

A Dzsucse valahogy úgy született, hogy Kim Ir Szen a másoktól való függés megtagadásával és az egyén saját erejébe vetett hitével szeretette volna feltuningolni a kommunista ideológiai hátterét. Nem ment könnyen, mert ugye kimondott célja volt a szovjet és a kínai függés megszüntetése, még olyan áron is, hogy az ötvenes években megkérdőjelezhetetlen alapvetéssel, a marxista-leninista berendezkedéssel teljesen szembement.

Kim rendszere a hatvanas évekre érte el azt az állapotot, ahol már komolyan tesztelni kellett Észak-Korea önellátó-képességét, tekintve, hogy a kínai és a szovjet segélyek meglehetősen elapadtak, plusz akkoriban a két nagyhatalom azért egymással sem volt kimondottan jóba, ezért nem lett volna nagy ötlet bármelyikükhöz komolyabban dörgölőzni. Délről az USA szopatta őket, szóval a munkáspárt az áldozathozatal és a forradalmiság nevében kezdte el erőszakkal (alternatíva híján) elfogadtatni a dzsucsét a néppel. Tulajdonképpen a racionálisnak tekithető lépés volt arra, hogy kurvára egyedül maradtak a környéken.

A hetvenes évektől egészen a kilencvenes évekig nagyjából csodaszámba ment, hogy Észak-Korea hogy a búsban bírja fenntartani és sikerre vinni a demokratikusnak épp nem nevezhető rendszerét. A huszadik század elején még japánok által szénnészopatott gyarmat az ötvenes évekre a nehézipari prioritás és a hadiipari befektetések segítségével olyan tényezővé nőtte ki magát, hogy akkoriban az egyesült államok hírszerzésének adatai alapján az egy főre levetített nemzeti termék meghaladta déli államtársáét.

Ezt alátámasztotta az akkori urbanizációs trend is, illetve az áramfogyasztásuk megnövekedése is.

Akkor hogy sikerült így elbaszni?

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság legemlékezetesebb pillanatai kétségkívül a kilencvenes évek voltak, amikor az önfenntartás bebizonyította, hogy nem lehet kenyeret kovácsolni. Békeidőben, az akkoriban fejlett országnak minősülő helyen még ember nem látott olyan csúnya éhezést, mint amit megélt az ország. 1998-ig bezárólag kimondottan szar termésátlagok mellett a szovjet és a kínai piac sem kimondottan muzsikált fényesen. A játékpénzzel kereskedés is megszűnt, mert a szovjetek ropogos dollárt akartak az import cuccokért, az meg ugye nem annyira volt nekik. A kínaiak egyedüli kereskedelmi partnerként akkoriban (és egyébként azóta is) a saját árukon adták el nekik az ételt és az olajat, ami nyilván nem tett jót nekik.

A 25%-nyi védelmi költségvetés sem sokat segített a gazdaság élénkítésén, de az sem, hogy a növényvédőszerekkel és a vízpumpák üzemeltetéséhez szükséges eszközökkel és üzemanyagokkal is meglehetősen csehül álltak. Konkrétan áramuk sem volt az ipari termeléshez.

A sorozatos természeti katasztrófák, az áradások megroppantották a gazdaságukat és ezek a faktorok együttesen létrehozták a jelenlegi helyzetet, amivel a dzsucse a források szerint felzárkózott a holmodor mögé a maga hárommillió áldozatával.

A folyamat azóta lassan konszolidálódott, olyannyira, hogy 2014-ben a DPRK-ben különlegesen magas termésátlagok voltak. Természetesen ez a helyzet meglehetősen ingatag. Észak-Korea abban a bizarr helyzetben van, hogy bár a 18. legnagyobb vas és cink-kitermelő a világon és a 22. legnagyobb szénkészleten ülnek, a 15. legnagyobb fluoritkészletük is nekik van és 12. helyen állnak a világon rézből és sóból, van ólmuk, grafituk, aranyuk és vízenergiájuk is, mégis mivel ezeket Kínán kívül senki nem veheti meg tőlük. Csak a szén-exportjuk felelős a bevételeik 40%-áért.

Sajnos nem lehet igazán megítélni a rezsim által eltitkolt adatok alapján az ország gazdasági teljesítményét, csak a kereskedelmi partnereinek mérlegéből lehet levonni bizonyos fokú következtetéseket. Jelenlegi becslések alapján az vásárlóerő paritással korrigált személyenkénti éves bevétele valahol 1000 és 1200 dollár között van (Suk Lee, a Koreai Felesztési Intézet kutatása alapján). Egyesek szerint ezek a számok kimondottan alacsonyak a valósághoz képest, Phenjan például kimondottan fejlődő képet mutat és a gazdaság is élénkülni látszik.

Persze vannak valutaszerzési próbálkozásaik, azaz kapcsolat kínán kívül a külvilággal, ez a keszongi ipari park, mint különleges gazdasági övezet, aminek a működését a Dél felfüggesztette, amit az északiak hadüzenetként értelmeztek. Gyakorlatilag az egyetlen hivatalos devizabevételi forrását vágták el (a csempészeten és a kábítószerkereskedelmen kívül). Az északiak akkoriban döngették a mellüket, hogy nincs szükségük Keszongra, ami persze nyilvánvaló hazugság volt. Ha huzamosabb ideig zárva van a park, csak a kvázi-rabszolga munkaerőre kivetett elképesztő adókból tudnak valutát összekukázni, addig is a szokásos módszert követik: emberáldozatok és kínlódás árán fenntartani a belső középkort, ami az országban honol.

Jelenleg Kína szünetelteti a szénvásárlást, ami miatt a gazdaság gyakorlatilag elesett az exportbevételeinek felétől. Önmagában a bezárkózottságuk miatt ez sem elegendő ahhoz, hogy a rezsim megbukjon. Persze az információ be és kiáramlás nem tartóztatható fel, de az északiakat generációk óta kondícionálják arra, hogy az egész világ az ellenségük. Ha valamilyen csoda folytán a végtelenül destruktív Kim rezsimet megbuktatnák, egy jövőbeli integráció és lehetséges országegyesítés szociális vonalon sokkal komolyabb buktatókat tartogat, mint gazdasági vonalon. Egy paranoiára nevelt és abban felnőtt nemzet asszimilációja csak lépésenként képzelhető el.

Ahogy Nicholas Eberstadt fogalmaz a cikkében:

Egy utolsó, de annál fájdalmasabb puzzle-darabka [a szerk.: annak a képnek a megértésében, hogy megértsük, hogy mi történt Észak-Koreában 1990 és 2010 között], hogy az Észak Koreai Népi Demokratikus Köztársaság sosem volt igazán önfenntartó. A mérlegük nagyjából jelenértéken számolva 1960 óta hatvan milliárd dolláros deficitben van, amit elsősorban annak köszönhetnek, hogy kizárólag Kínával és a Szovjetúnióval kereskedtek.

Ez az összeg az, ami feltehetőleg a szovjetektől és a kínaiaktól érkezett, hogy pufferállamként kiszolgálják őket. Gyakorlatilag annak az ára, hogy évtizedeken keresztül, az ország nemzeti termékeinek több, mint negyedét kitevő hadikiadásokkal fenntartsanak egy messziről bűzlő, rohadó szarhalmot, amin a dagadék meg a pereputtya hízik, milliók vérén. (Összehasonlításképp: Dél-Korea éves exportja 526 milliárd dollár).

Most, hogy Kína és Dél-Korea is elzárta a csapot és senki nem vesz semmit, kicsit nagyobb a baj, mint eddig. De az a baj, hogy egy darabig még fogják ezt húzni.

 

 

Ajánlott olvasmány:

 

  • Magister Ludi

    az első ábrán mi van? két színes csík?

    • vau

      GDP, picsába, lemaradt. A második is ugyanaz, de nincs összehasonlítás, mert a déliek elhúztak valahova harmincezer környékére.

      • Magister Ludi

        Okés, már csak az a kérdés, miben. Krumpliban?
        Szerk.: na, akkor most már minden megvan.

        • vau

          egyesült államokbeli dollár

          • Magister Ludi

            jólvanna, nem láttam a második mondatod valamiért 🙁
            de aztán ügyesen észrevettem

  • Magister Ludi
  • Ziles Gizi

    Ejha.

  • Pszipszina

    Hidrogénbonbát rájuk. Nem túl humánus megoldás, de megelőzné a további súlyos gondokat. Ha az Átlag Magyar képtelen demokráciában élni, nincs is rá igénye, akkor ezekkel ugyan mit lehetne kezdeni? Legalább 3 generáció teljes kihalása után fognák föl valami más társadalmi berendezkedés alapjait.

    • vau

      Ööö nem. Ugyanilyen alapon ki lehetett volna irtani a teljes keleti blokkot, kubát, észak írországot vagy kelet-németországot.

      Nem úgy tömünk fogat, hogy lelôjük a beteget.

      • Pszipszina

        Az általad említett országok nem voltak totál elszigetelve a világtól. Talán a Hodzsa-kori Albániához hasonló a teljes bezárkózás.

        • vau

          És azokat le kellett volna bombázni?

          • Pszipszina

            Ellenkezőleg. Csak volt valami rálátásu(n)k ara, hogyan is élnek Európa, vagy a világ más tájain. Az agymosás sem volt olyan észveszejtő, elvileg képesek voltunk/lettünk volna alkalmazkodni a nagy demokráciához, meg a megváltozott és változtatható életviszonyokhoz. Észak-Koreában nem tudom pontosan, mi lehet a helyzet, de már a harmadik generáció nőtt úgy fel, hogy mindenért kizárólag a köpcös és családja felel. Volt egy doku jópár éve, egy pakisztáni orvos a világ segglyukaiba jár szemműtéteket végezni. (hályog) Valami okból beengedték Oda is, párszáz ember látását adta vissza. Egyetlen beteg sem köszönte meg neki, kizárólag a köpcösnek. Sőt, legtöbben eleve azt kérték, hogy szemükről a kötést levéve az Ő arcát pillanthassák meg. Olyan fokú az őrület, ami-szerintem-lehetetlenné tesz bármiféle alkalmazkodást bármilyen változáshoz.