Rose Red, a csendes horror háza
Odakint rohadtul szakadt az eső egész nap, ezért betettem ezt a filmet.
Rose Red egy minisorozat, és legalább olyan jó, mint Blue minisorozatai. Stephen King a keresztapja, a Winchester-ház meg az ihletője. Akinek valami miatt van ideje, mert beteg/unatkozik/esik az eső/semmi kedve semmihez, az keresse meg ezt a filmet, és szarja össze magát tőle, miközben egészen ellágyul a ház bájától. Stephen King nem akarta, hogy szokványos, pókhálós ház legyen a díszlet, hanem meleg, otthonos, kellemes környezetet akart, olyat, amilyenben bárki szívesen jól érezné magát. Hat hónapon át 400 ács dolgozott a díszleten, ami végül akkora lett, hogy néhányan el is tévedtek benne.
Tömören: 2001-ben Joyce Reardon professzor egy kutatóexpedíciót vezet Seattle egyik legöregebb és leghírhedtebb épületébe. A tét nagy: vagy bebizonyítja, hogy a házban természetfeletti jelenségek zajlanak, vagy cseszheti a tudományos karrierjét.
Az előbbire van alapos esélye, mivel Rose Red, amióta csak épülni kezdett a századelőn, a Rimbauer házaspár számára, rondaságot rondaságra halmozott. Munkások haltak meg az építkezésen, majd a kész ház is gyilkolni kezdett. Emberek tűntek el benne, de csak a férfiakat találták meg, holtan. A nők soha nem kerültek elő. Miután egy híres színésznő is eltűnt benne, a vendégségek abbamaradtak. Maga Rimbauer egy különös balesetben meghalt, feleségét pedig hetvenévesen elnyelte az – ekkorra már óriásivá épült – ház, amely titokzatos módon, saját magát látszik építeni.
Joyce hat embert szed össze a kutatáshoz; mindegyiküknek különleges képességei vannak, de akitől a legtöbbet reméli, az Annie, az autista kislány. A ház ugyanis, emberek híján, alvó állapotba süppedt. Joyce pedig abban bízik, hogy a pszichikus képességű emberek képesek lesznek olyan jelenségeket előidézni, amelyekkel egyszer s mindenkorra bebizonyíthatja: a másik világ létezik.
A dolog végül sikerül, kicsit túl jól is. A csapat bevonul Rose Redbe, és már az első felfedező körút olyan remekül sikerül, hogy a ház a vendégek tiszteletére elkezdi átrendezni önmagát, és a kötél, amelyet mintegy Ariadné fonalaként húznak maguk után, visszafele egy falban végződik. A láthatatlan építőmunkások folyamatosan kopácsolnak; egy mindenlében kanál riporter holtteste az – addig töküres – könyvtárból plafonjáról lóg; a tükörpadló elfolyósodik; nyolc ember helyett nyolcvan tartózkodik a szalonban, de ebből hetvenkettő nem látható… A csapat kövér hülyegyereke arra ébred, hogy a hatvan éve eltűnt színésznő mellette fekszik; a szőke lány vízbefullad, de azért köszöni, jól van; a szobor letépi a saját arcát; és a végén már nem az a kérdés, van-e az a másik világ, hanem hogy hogyan van belőle menekülés.
A ház menedék. Test, melyet saját testünk fölé húzunk. Ahogy a testünk öregszik, úgy házaink is. Ahogy testünk megbetegedhet, úgy házaink is. És az őrület? Ha őrültek élnek a falak közt, nem lopódzik-e ez az őrültség a szobákba, a folyosókra, egészen a deszkákig? Nem érezzük-e néha, hogy ez az őrültség kinyúl felénk? Nem ezt jelenti igazából, amikor azt mondjuk: ez a hely zaklatott, tömve van szellemekkel? Azt mondjuk, kísértetjárta… de valójában úgy gondoljuk: a ház megőrült. A házak… élőlények. Tudunk erről. Idegvégződéseink közlik velünk. Ha csendben vagyunk, ha fülelünk, halljuk a házak lélegzetvételét. Néha, az éjszaka mélyében, még a nyögéseiket is hallani. Mintha rosszat álmodnának. Egy jó ház körülvesz és védelmez, egy rossz ház ösztönös nyugtalansággal tölt el bennünket. A rossz házak gyűlölik a melegségünket és az emberségünket. Az emberségnek ez a vak gyűlölete az, amiről beszélünk, amikor azt mondjuk “kísértetjárta”
