Skandináv mesék – Középfölde
Midgard gyönyörű táj volt, de lakatlan. Senki nem mászott sziklát a ködbe vesző hegycsúcsokon, és senki nem horgászott a kristályvizű folyókban. A teremtő istenek alaposan körülnéztek, minden kő alá bekukucskáltak, de sehol nem találtak emberi életet. Végül a világ szélén, a tengerparton, az iszamos kövek között két fadarabra bukkantak, amiket az ár sodort oda. Az egyik egy kőrisfa ága volt. A kőris egyenes törzsű fa, ellenáll a viharoknak, a gyökere pedig mélyre fut. Jól faragható, és nem hasad egykönnyen, lehet belőle akár szerszám nyele, akár lándzsáé.
A másik fadarab, amit az istenek a kőris mellett találtak, egy szilfa ága volt. A szil kecses növény, de a fája elég erős ahhoz, hogy akár gerendát vagy födémet készítsenek belőle. Erős és szép házat lehet szilfából építeni.
Az istenek fogták a két fát, és talpra állították őket a tengerparton. Embermagasságúak voltak. Odin lelket lehelt beléjük, és a két fadarab életre kelt. Vili értelmet adott nekik és akaratot, így megtanultak mozogni és vágyakozni. Vej pedig emberformájúra faragta őket: fület, szemet és szájat faragott nekik, hogy halljanak, lássanak és beszéljenek. A kőrisfát férfivé faragta, a szilfát pedig nővé. Ott állt a két élő ember a tengerparton meztelenül. Az istentestvérek ruhát készítettek nekik, hogy megvédje őket a tenger felől érkező csípős széltől. Végül pedig nevet adtak nekik: a férfi neve lett Askr, ami kőrist jelent, a nőé pedig Embla, ami szilfa.
Odint azóta is úgy emlegetik, mint Mindennek Atyja, mert tőle származnak az istenek, és ő lehelt életet az első emberpárba, akik az összes ember ősszülei lettek.
Az emberek Midgardban maradtak, ahol biztonságban éltek az Ymir szempilláiból épített fal mögött. Itt se óriások, se szörnyek nem támadhatnak rájuk, és békében nevelhetik gyermekeiket. Annak ellenére, hogy a világuk alatt tekergőzik Jörmungandr, a saját farkába harapó óriási kígyó, akinek bőréből méreg és vér csöpög. De róla majd máskor.
