Skandináv mesék – Sleipnir

Miután az istenek békét kötöttek egymással, és a vánok elvonultak Vanaheimbe – kivéve, akiket túszként hátrahagytak –, az ász istenek gondolkodóba estek. Mi lesz, ha az óriások is kedvet kapnak a háborúra és rátámadnak az ászok földjére, Asgardra? Vagy mi lesz, ha a pandák megindulnak?

– Asgard nem maradhat védelem nélkül – jelentette ki Odin –, és nem bízhatunk abban, hogy Thor, a Mennydörgő mindig itt lesz velünk.

– Mit javasolsz? – kérdezte Heimdall, a szivárványhíd őrzője.

– Falat kell építtetnünk. Elég magasat ahhoz, hogy egyetlen óriás se tudja megmászni, és elég erőset, hogy egyetlen panda se törje át.

Másnap meg is jelent egy tagbaszakadt ember egy széleshátú ló kíséretében.

– Úgy hallom, falat akartok építtetni – mondta a jövevény.

– Ki vele, mit tudsz! – felelte Odin.

– Olyan magas falat építek, amin egyetlen óriás se mászik át, és olyan erőset, amin egyetlen panda se képes áttörni. A köveket pedig úgy illesztem egymáshoz, hogy még egy hangya se jut át közöttük. Amit én építek, az évezredekig állni fog.

– Egy ilyen fal megépítése rengeteg időt vesz igénybe – tűnődött hangosan Loki, a bajkeverő.

– Szó sincs róla! – válaszolta az ismeretlen. – Három évszak alatt felépítem nektek. Holnap lesz a tél első napja: elég nekem egy tél, egy nyár, majd ismét egy tél.

– És ha valóban felépíted, mit kérsz érte cserébe? – kérdezte Odin.

– Nem sokat, ahhoz képest, hogy mennyit ér nektek egy ilyen védelem. Csupán három dolgot: a szépséges Freyját feleségül, valamint a Napot és a Holdat – vigyorgott rá az istenekre a kőműves.

Odin kiküldte a jövevényt a trónteremből, majd az istenek tanácskozni kezdtek. Freyja összeszorított szájjal, dühösen állt köztük. Mindannyian egyetértettek, hogy a Nap, a Hold, és persze Freyja keze túl értékes ahhoz, hogy odaígérjék az idegennek. Csak Loki volt más véleményen:

– Képtelenség, hogy ilyen rövid idő alatt bárki elkészítse a falat. Egyezzünk bele, de úgy, hogy semmilyen segítséget nem vehet igénybe, és csak egyetlen telet kap, hogy befejezze a munkát. Ha nem készül el a nyár első napjára, márpedig nem fog, akkor nem fizetünk érte semmit, és lesz egy félig kész fal Asgard körül.

Az istenek jónak találták a tervet, kivéve Freyját, akinek továbbra sem tetszett ez az egész. Azonban nem tehetett semmit, mert az idegen elfogadta a feltételeket, az istenek pedig esküvel erősítették meg a vállalást. Csupán azt kötötte ki a kőműves, hogy a munkához használhassa a lovát, Svadilfarit, akinek a neve annyit tesz, hogy Szerencsétlen Vándor.

Másnap nekiláttak a munkának. Svadilfari fáradhatatlanul hordta a hatalmas köveket a hegyekből, egy szánkót húzva maga után, az ember pedig alapot ásott, köveket csiszolt és egymásra helyezte őket. Rettenetesen gyorsan haladt a munka, az istenek pedig aggódva lesték, ahogy napról napra épült a fal Asgard körül. Hiába nyugtatta őket Loki, hogy majd csak belefárad az ember a munkába, vagy Svadilfari elakad az egyre mélyebb hóban, már senki nem hitt neki.

– Nem is ember ez -, mondogatták az istenek -, hanem egy óriás, aki a kincseinket akarja.

Eljött a tél utolsó napja, és a hatalmas falból már csak egy egészen kicsi szelet hiányzott. Az istenek magukba roskadva ültek a trónteremben.

– Odaígértük a tündöklő Napot és a sejtelmes Holdat – keseregtek. – Freyjáról nem is szólva.

– Ha elkészül a fal, és feleségül kell mennem ehhez az óriáshoz – szólalt meg Freyja -, addig nem hagyom el Asgardot, míg Lokit meg nem ölöm, mert ő tehet mindenről.

Az istenek egyetértően hümmögtek, mert hirtelen nekik is úgy rémlett, hogy Loki a hibás mindenért. Mindannyian Lokit nézték, és gondolatban különféle halálnemeket fontolgattak a számára, elsősorban is azt, hogy a pandák elé vetik.

– Várjatok! – kiáltotta Loki. – Van egy remek ötletem!

Lassan bealkonyult, és Svadilfari a legutolsó szállítmány kőért indult, amikor az orra előtt egyszer csak feltűnt egy szép kis barna kanca. Svadilfari felnyerített, a kis kanca pedig ingerlően topogott előtte, majd beszaladt az erdőbe. Több se kellett a csődörnek, ledobta magáról a szíjat és utánaeredt. Az építőmester hiába füttyögött neki, hiába hívta a lovát, az se látott, se hallott. A kanca pedig egyre mélyebbre csalogatta az erdőben, mígnem mindketten eltűntek az óriás szeme elől.

A ló csak másnap tért vissza, amikor a határidő már lejárt. A kőműves egymaga képtelen volt annyi követ lehozni a hegyekből, amennyit Svadilfari hozott volna, így a fal nem készült el időben. Freyja, a Nap és a Hold megmenekültek. Amikor az óriás látta, hogy az ügye reménytelen, rátámadt az istenekre, eltorzult az arca és megmutatkozott teljes valójában: egy hegyóriás volt, az istenek halálos ellensége. Miután az isteneket így már nem kötötte az esküjük, Thor meglendítette a kalapácsát, és egyetlen ütéssel agyoncsapta az óriást.

Kis idő múlva a kis barna kanca, aki valójában Loki volt, megellett. Életet adott egy nyolclábú deres csikónak, akit aztán Odinnak ajándékozott, és azok ketten elválaszthatatlanok lettek. A lovat Sleipnirnek nevezték el, és ő lett a kilenc világ leggyorsabb lova, Odin állandó társa.

És hogy honnan volt Thornak olyan kalapácsa, amivel az óriást egyetlen ütéssel leterítette? Erről majd legközelebb lesz szó.