Skandináv mesék – Teremtés
Ahogy a három fiú, Odin, Vili és Vé növekedett, messzire elláttak a tűzbe és a ködbe, és tudták, hogy bármerre is próbálnának indulni, a halál várna rájuk. Így hát elhatározták, hogy maguk teremtenek világot abban a tátongó űrben, ahol ők is létrejöttek, és amit Ginnungagapnak neveznek.
Akkor Odin, Vili és Vé megölték Ymirt, az óriást. Nem történhetett másképp, a halálnak kellett eljönnie ahhoz, hogy megszülethessen az élet. Ymir szürke vére elárasztotta az űrt, zubogott és záporozott, sós tengereket formált, olyan mélyet, hogy elsöpörte és megfojtotta az óriások népét. Csak egyetlen óriás, Ymir unokája, Bergelmir menekült meg asszonyával együtt egy bárkában. A tenger elsodorta őket messzire, a jéghideg köd világába, amit Niflheimnek neveznek. Mindazok a fagy-óriások, akiktől azóta is félnek az emberek, az ő leszármazottaik.
Odin és fivérei megalkották a földet Ymir húsából, csontjait pedig egymásra halmozták és hegyekké és sziklákká formálták. A kövek, a kavicsok és a finom tengerparti homok Ymir fogai voltak, amiket Odin és fivérei morzsoltak össze a nagy harcban. Amikor az égre nézünk, Ymir koponyájának belsejét látjuk. A csillagok és üstökösök pedig annak az ősrégi lávának a szikrái, amely már a teremtés előtt is létezett. No és a felhők? Azok egykoron Ymir agyvelejét formálták… és ki tudja, milyen gondolatokat gondolnak most is.
„Ymir húsából
hasították a földet,
véréből vették a tengert,
hegyekké csontjait törték,
hajából csomóztak erdőt,
eget koponyája kerít.
Szempilláiból alkottak
a szíves hatalmak
emberhont az emberfiaknak;
háborgó felhőket
habartak agyvelejéből,
létével lettek mindenek.”*
*Verses Edda, Grímrir éneke, fordította: Tandori Dezső
