Szerdai vöröshangyás poszt
A kedvenc hangyás nótámmal búcsúzunk!
A Rammsteint imádják nácinak tartani, mert sokat merítenek a náci esztétikából. Ezért már Lars von Triert is elküldték párszor a picsába, bár ők nem jártak olyan szarul, mint a Rammstein, akikhez rendszeresen dörgölőztek a nácik, amíg ki nem hozták ezt a számot.
Till Lindemann, aki mellékállásban gyakorló nagypapa úgy döntött, hogy bandájával együtt egy erőteljes állásfoglalást ad ki azzal kapcsolatban, hogy hova húz a szíve, ezzel is kihúzva a gyanusítgatások méregfogát.
Da schlägt es links – Baloldalon ver.
Till Lindemann egyébként egy meglehetősen írástudó ember, már családilag erőteljes költői vénájuk volt és ezt a szép hagyományt a nibelungénekek modernkori megfelelőjével, a pop-indusztriális újmetál formájában vitte tovább. Ha a Rammsteinre úgy gondolunk, mint egy performanszra, akkor szemet tudunk húnyni afelett, hogy a zene értékelhetetlen másodlagos a szöveg, a kétértelmű mondanivaló és a vizuális hatások mellett.
Lehet szeretni és lehet utálni, ki lehet röhögni a keménykedését, de ettől függetlenül az ezredforduló egyik legmeghatározóbb zenei jelensége a Rammstein.
