Teljesítménytúra éjszaka?

Kevés értelmetlenebb dolog van egy teljesítménytúránál. Különösen éjszaka.

A túráknak ugyanis rendszerint célja van. Az ember elgyalogol A-ból B pontba, ott nézelődik, fotókat készít, esetleg továbbmegy C, D, E, stb. pontokba, ott is nézelődik, fotókat készít, majd élményekkel tele, elégedetten visszatér A-ba.

A teljesítménytúrából az alábbiak maradnak ki: elmenni B-be, C-be, D-be és ott nézelődni, élményekkel gazdagodni, ugyanis a teljesítménytúra arról szól, hogy A-ból A-ba kell eljutni meghatározott időkereten belül. Amikor mindez éjjel történik, akkor végképp nem lehet se nézelődni, se fotózni, a sötétség ezeknek a tevékenységeknek nem igazán kedvez.

Így alakult, hogy tegnap a naplemente egy nem túl részletes térképpel a kezemben talált a Bükkben egy éjszakai teljesítménytúrán.

A szervezők három különböző távot jelöltek ki, a rövidnél három ellenőrzőpontot kellett érinteni, a közepesnél ötöt, a hosszúnál mind a hatot, így a kiírás szerint 8,5 km volt a rövidebb, a másik kettő 13 és 20 km.

Beértük a rövidebbel, így is a végén kiderült, hogy 10,6 km-t mentünk GPS szerint.

De ne szaladjunk ennyire előre. Amikor megérkeztünk a rajthoz, bízva a technika mindenhatóságában előtúrtam a hátizsákból a nagy teljesítményű LED fejlámpát, próbaképp bekapcsoltam és ott helyben lemerült. Shit happens – gondoltam -, sikerült kiválasztani a hatból az egyik teljesen kisült akkumulátort. Nem estünk kétségbe, mert ott volt a két kisebb teljesítményű lámpa, elbóklászunk azzal is.

Felraktuk a kutyákra a hámokat, irány az első ellenőrző pont! Ott kezdett gyanússá válni a dolog, amikor az eredetileg turistaút ösvény egyszerre csapássá szűkült, egyesével, egymás mögött tudtunk haladni. Végül csak odaértünk és itt követtük el az első hibát, a többieket követve elindultunk velük egy irányba. Aztán leesett, hogy ők a hosszabb távokon vannak, a kettes ellenőrzőponthoz indultak, nekünk a hármashoz kellett volna menni. Úgyhogy hátraarc és irány a hármas.

A hármasnál jött a következő hiba. Meg kellett találni egy feliratot egy híd korlátján, ami persze a műút túloldalán volt. Így aztán keresgéltük ugyan, de elindultunk tovább, hátha odébb lesz valahol. Nos, nem volt, úgyhogy visszaballagtam és végül meglett. Egy kb. 10×25 centis narancssárga táblácska volt.

Aki azt gondolná, hogy az ilyen túrákban a távolság leküzdése a cél, nagyobbat nem is tévedhetne. Úgy állítják össze az útvonalat, hogy jókora szintkülönbség legyen, meredek lejtőket követnek még kegyetlenebb kaptatók. És aztán fordítva. Megoszlanak a vélemények, hogy a lejtő vagy az emelkedő a rosszabb, mindkettő az, de ha szavazni kell, hát a lejtő a rosszabb, főleg ha hosszú, vízmosásokkal, faágakkal, csúszós kövekkel és levelekkel kell megküzdeni néhol tyúklépésben botorkálva úgy, hogy közben a kutya lelkesen menne és neki a nágylábhajtással mindez meg sem kottyan. A szintkülönbséget lefele legyőzve azonban jön egyből a felismerés: ugyanezt meg kell tenni fölfele is.

A hármas ellenőrző pontról a hatos, egyben utolsó felé vettük az irányt, az eleje egész egyszerűnek tűnt, aszfaltozott úton kellett caplatni egy darabon, az emelkedő is egész vállalható volt, azonban egy balkanyar után ott várt a már megismert köves, faágas, faleveles, nedves, csúszós ösvény vízmosásokkal és végeláthatatlan emelkedőkkel. A fejlámpa fénye a következő három-öt métert világította be, sem az emelkedők hosszáról, de még csak a meredekségéről se volt halvány fogalmunk, így aztán a meredekebb részeken zihálva, egyszer-egyszer meg-megállva feljutottunk a tetejére és onnan már csak 1 km volt hátra a célig félig-meddig sík terepen. Az előzetes információk szerint kb. 350 méter szintkülönbséget terveztek a rövid útvonalra, érzésre biztosan megvolt.

A célban kaptunk emléklapot, volt málnaszörp szikvízzel, zsíros kenyér hegyekben az arra fogékonyaknak lila hagymával, csalamádéval és sok kedves mosoly a szervezők részéről. A szavak ereje sem mellékes, tényleg nagyon kedvesek voltak, ahogy a többi – nálunk pesti puhányoknál lényegesen rutinosabb – induló.

Tanulság? A végtagok sajgása két nap alatt elmúlik. Teljesítettünk egy olyan túrát, amiről végül csak maradtak emlékek. Hazafele az autóban arról beszélgettünk, hogy mit csinálnánk másképp és arra jutottunk, hogy több váltófelszerelést kellene vinni, mert a például bakancsba rohadt lábbal nem annyira jó érzés hajnalban még három órát kibírni hazáig.

Végül legyen itt egy lista, hogy mit érdemes vinni egy ilyen késő nyári megpróbáltatásra (fontossági sorrend nélkül) :

  • zsebkés
  • sebtapasz (mert van nálunk zsebkés)
  • kis elsősegély csomag (mert van nálunk zsebkés)
  • fejlámpa
  • tartalék fejlámpa
  • budipapír
  • zsebkendő
  • szúnyogriasztó
  • törölköző
  • váltó póló
  • váltó alsó
  • eső- és szélálló kabát
  • írószer
  • tartalék írószer
  • jegyzetfüzet
  • banán
  • csokoládé
  • édes keksz, müzliszelet
  • izotóniás sportital (kék)
  • mézes-citromos tea
  • kóla azoknak akik jobban szeretik
  • esernyő
  • kutyáknak itatótál és víz

A folyadékpótlás különösen fontos, arra oda kell figyelni, ahogy az energiabevitelre is. A banán és csokoládé mellett aki bírja terhelésnél a cukros italokat, az fogyassza bátran. Az iPhone Egészség alkalmazása 800 kCal körülre számolta a leadott energiát.

Az öltözékről is essen pár szó, mert ha éjszaka erdőbe megyünk, öltözzünk is ahhoz:

  • hosszú, lehetőleg túrázáshoz tervezett nadrág
  • rendes, vízálló, membrános szellőzésű túrabakancs vagy magas szárú túracipő, mert bokáig el lehet merülni a sárban a vízmosásokban
  • évszaknak és hőmérsékletnek megfelelő felsőruházat
  • fejfedő, a baseball sapka az egyik legjobb választás már csak a fejlámpa miatt is

Ha azt kérdezitek, mennék-e megint? Holnap biztosan nem. De később nem elképzelhetetlen, mert megvan a maga hangulata egy ilyen bő három órás bóklászásnak.

HOLDKOMP