The Expanse – egy sorozat, ami egyelőre nincs elkúrva

Az Expanse jó. Most még biztosan, de óhatatlanul a sarkon leselkedik az összes sorozatot elérő gusztustalan fertő, ami a túlzott rajongói várakozások, az Alien franchise halálát és gyakorlatilag a megsemmisülését is okozó túlmagyarázás és a pénzügyi elvárásokból kovácsolódik össze.

Mert most bizony mondom nektek, hogy fasza. A klausztrofób környezet, a kézzel tapintható nyirkos, fos űrállomások, a szakadt hajók, a még szakadtabb csöves arcok olyan hitelessé teszik az egészet, mint a Walking Deadet a legelején. Igen, azért is hoztam fel párhuzamnak, mert az a sorozat is baromi jól felépítette a világot, hogy aztán pont a két legfélelmetesebb komponensét bagatelizálja el és tegye komolytalanná, ami az emberekre a sikítófrászt hozza: a többi köcsögöt, akik minket körülvesznek és potenciálisan kurva veszélyesek, ha a sorozat által felvázolt helyzetben szabad utat engedsz az indulataiknak, és az agy nélküli, hörgő, csúszómászó, közveszélyes szörnyetegeket, melyeknek a lételeme, hogy tönkretegyenek mindent, amit a társadalom értelmesebb fele felépített. Meg vannak benne zombik is ugye.

Na, az Expanse is magasról kezd. Adott három náció, akik többé kevésbé morcos viszonyban állnak egymással és mindhárman a Naprendszer egyetlen helyen bőséggel rendelkezésre álló nyersanyagaiért küzdenek, többé-kevésbé közeledve egy polgárháborús helyzethez. Ezek a csoportok természetesen tök rosszban vannak egymással, nem egyszer háborúztak már, de jelenleg béke van. Ez a három csoport az Arrakis a Jupiter és a Mars között húzódó aszteroidaöv lakossága, a Föld és az időközben kolonizált, szuper-hightech Mars.

Ebben az egyébként nem ordítóan panelszerű környezetben a főhösök egyike egy különös eltűnésre lesz figyelmes, amiről egyelőre nem is sejti, de megváltoztathat mindent. Az egyébként megtört és megkeseredett nyomozó – aki az aszteroidaöv hórihorgas és törékeny csontú lakói között feltűnően földi kinézetével valahogy mindig is kilógott a sorból – nagyon sokat nem vár sem a munkájától, sem az élet nevű játéktól, amiben mindig vesztésre állt. Ezért is lakik a Naprendszer egyik eldugott szegletében, ahol szebb napokat is látott kocsmatöltelékek, leszakadt munkások és csövesek között tengeti az életét. Joe Miller keserűsége azonban egyszerre kíváncsiságba és távolságtartó, de már-már szeretői féltésbe fordul, amikor Ilsa Lund Julie Mao segítségkérésére lesz figyelmes.

A film noir egyszerre kicsit töredezett, szétesett stílusa elegyedik a legszebb sci-fi hagyományokkal. Szinte érzed a rozsdás vizet a szádban, meg a fullasztó, többszörösen megpenészedett levegőt, miközben az egész szexi szarhalom felépül a szemed előtt. A több szálon futó történet másik fontos vonala Jim Holden, aki valaha a Földi hadsereg tisztjeként szolgált. Egy Montanában felnőtt férfi, öt apától és három anyától, aki teljesen meghasonlott a Föld túlszabályzott világától és visszavonultan él a Tatooineon egy vízszállító hajó fedélzetén tisztként, amíg nem egy sajátos véletlen visszacsábítja a keményebb vizekre.

Minden cinkelést félretéve: a szereplők útja szépen fut párhuzamosan, hogy aztán lassacskán összefonódjon és a bemutatkozás, valamint a karakterek felépítése után a konfliktus kibontása is fantasztikusan jól sikerüljön. Baromi nehéz kitalálni, hogy ki kivel van, vagy hogy kinek kell szurkolni. Az egész világfestés nagyon jól sikerült, gyakorlatilag anélkül, hogy az emlegetett helyszínek egyszer is a képernyőre kerüljenek. A második évadra persze megfárad a sorozat annyira, hogy pont ebből a bájából veszítsen, de még bőven van annyi tartalék benne, hogy elszórakoztasson legalább egy évadon keresztül.

A sorozat egy meglévő regénysorozaton alapul, aminek sajnos még nincsen vége. Az összes összeesküvős-nyomozós folyamnak, ami még a befejezése előtt megfilmesítésre kerül a gazdasági és nézettségi drag lesz a rákfenéje, ami szépen lassan kinyírja a Walking Dead franchiset és kivégezte már jó ideje a Game of Thronest is. A sorozat premierje 2015-ben volt, azóta két évad ment le. Saturn és Hugo awardot is kapott és iszonyatosan nagy a rajongóbázisa. És egyelőre baromira hangulatos és vastagon nézhető.

Miért? Mert nem olyan sztorikat szeretnünk nézni vagy olvasni, amik feltétlenül egyediek, vagy a való élet másolatai. A saját kis belső naplónkba olyan dolgokat jegyzünk le, amik nem hétköznapiak, szkippelve azokat a részeket, amik unalmasak a napunkból.

Az Expanse ezért működik. Olyan történeteket láthatunk, amiket nem tapasztalunk meg elsőkézből. Persze ugyanazok mentén a panelek mentén ezredszer, de minden egyes alkalommal tisztábban tudjuk megérteni a történéseket és ha jól meg vannak rajzolva, a karakterek motivációit. Ebben az álomszerű közegben követjük “saját magunkat”, gyakorlatilag a történet főhőseit és antihőseit és rajtuk keresztül fogadjuk be a sztorit. Ha ez hitelesen meg van csinálva, akkor tudunk azonosulni a hőseinkkel. Egyelőre az Expanse ezt tudja.

És Julie Mao nagyon szép benne.

HOLDKOMP