Vér, izzadtság és könnyek
A “De Molen Bloed, Zweet & Tranen” gyakorlatilag azonnal a kedvenc holland söröm, ha nem a kedvenc stout söröm lett. A Bodegravenben, a Brouwerij de Molenben gyártott ital egészen fantasztikus, a főzde többi söréhez hasonlóan nagyon durván kivételes és sokkolóan eredeti. A gyártó viccesen minden főzetét úgy jellemzi, hogy “aleish”, “stoutish” és hasonlók, ez sem kivétel. Stoutish. Ugyanis ez a stout tőzegen van füstölve.
Igen tudom, megint a hülye tőzegem meg a fenolok. De akkor is, a sör sötét gesztenye színe olyan titokzatos és elbűvölő, mint az általános iskolai szerelmem fürtjei, miközben az íze olyan, mint az említett lány modora: a vulkáni hamu találkozik a megpörkölt malátával. Szinte várod, hogy füst gomolyogjon felette, miután kitöltötted. A vicc az, hogy füstimádatom ellenére teljesen véletlenül botlottam bele: a De Molen söreit ajánlották abban a sörözőben, ahol voltam és én minden averzióm ellenére a stoutnál kötöttem ki.
Egyébként nem annyira testes, mint egy jobb stout, közepesen gyorsan kiüresedik. Kicsit olyan, mint ha a kesernyés íz itt-ott egy dubbel malátázottságával és mondjuk egy nagyon gyümölcsös porterrel találkozna. Van valami szalmiákos, kávés és sebtapaszos utóíze. A füstös aroma sem tolakodó, de a java hamar eltűnik a szádból. Igazából egy nagyon picit lehetne vaskosabb az ízvilága, de az ember ne akarjon mindent egyszerre. Jó eséllyel akkor émelyítőbb lenne és nem lehetne literszám inni. Így, jelen formájában majdnemhogy tökéletes.
Sajnos a hozzáférhetősége Hollandiában is korlátozott, tekintve hogy a De Molen egy viszonylag kis főzde, viszont vállalkozóbb szelleműek az internetről rendelhetnek, illetve lehet ismerősöket is nyaggatni, hogy ugyanmár hozzanak egy-két üveggel.
