A világ legszebb múmiája – John Torrington (18+)

Ha a nagyanyámban és bennem volt valaha is valami közös, az az, hogy mind a ketten imádjuk a régészetet, ezen belül is az antropológiát, valamint temetkezési szokásokat, kultúrákat, estébé. Kedvenc történeteim közé tartozik, amikor elmesélte, hogyan hantolták ki a falu tanítóját, hogy odatemethessék a nagyapámat. Áhítattal mesélte el, hogy a tetem (a tanítóé) még teljesen ép volt, ruhái, rózsafüzére a kezében, csupán a bőr hiányzott róla. Ebből aztán az lett, hogy amikor ismét megbontottak egy sírt, hogy odatemethessenek valakit, és én pont a környéken csellengtem, oda is mentem. Anyám ugyan eleinte kétsegbeesetten kiabált ötéves sarja után, de aztán legyintett, úgysem ért utol, én pedig kinézelődtem magamat, majd legörbült szájjal mentem vissza, mert a csontváz sárga volt, én pedig fehérre számítottam.

Évekkel később történt, hogy ugyanebben a temetőben felújították a romtemplomot, amelyet még a török időkben robbantottak fel és hordtak szét, hogy a török ne tudja erődként használni. A munkálatok során előkerült négy csontváz; két felnőtté és két gyereké. Az idő pénz; a vállalkozónak nem állt érdekében, hogy régészeti munkálatok miatt hetekig-hónapokig álljon a munka, úgyhogy a lehető legbarbárabb megoldáshoz folyamodott; a bagger felmerte a csontvázakat, és egyszerűen elszállította őket az építési törmelékkel együtt. Egy koponya azonban legurult; ezt odaadták nagyanyámnak, nem azért, hogy legyen tartaléka, hanem mert ismerték az érdeklődési körét. Valamelyik okos munkás azt javasolta neki, hogy tegye be az orvosi rendelő várótermébe. Hogy ott miért lett volna jó helyen, nem világos, valószínűleg több öregasszonyt elriasztott volna, mint a vizitdíj, nagymama mindenesetre (maga sem túl fiatal asszony már) nem helyeselte ezt a megoldást. Hazavitte a koponyát, majd másnap hajnalban, amikor a falu mélyen aludt, koponyástul-ásóstul kiosont a temetőbe, ott keresett egy használaton kívüli sírhelyet, és pár ásónyommal megszentelt földbe helyezte a kalandos utóéletű emberi maradványt.

Ezen bevezetés után talán nem meglepő, hogy amikor megláttam ennek a húsz éves tengerésznek a múmiáját, szinte beleszerettem. (Nagymami biztosan ujjongott volna a láttán.) Akkor tehát térjünk is a lényegre.

 

John Torrington története

1846-ban Sir John Franklin sarkvidéki expedíciót indít, hogy feltérképezze a kanadai sarkvidék még ismeretlen területeit. Az expedícióról nem tér vissza; az őt keresők mindössze három sírra bukkannak a Beechey-szigeten 1850-ben, valamint eszkimók mutatnak nekik, a hajó tiszteitől származó ezüstkanalakat. Franklin hajói befagytak, a túlélő legénység 1848-ban elhagyta a hajókat, és valószínűleg nem sokkal ezután nyomorultul elpusztultak.

A Beechey-szigeten nyugvó három tengerész még 1846-ban halt meg, tehát még a kezdetekkor. Ennek “köszönhetően” tisztességes temetést kaptak, későbbi társaik már nem voltak ilyen “szerencsések”

Owen Beattie antropológus, az 1980as évek elején úgy döntött, hogy emberi maradványokat keres a Beechey-szigeten, és ezekből determinálja a Franklin-expedíció valódi pusztulásának okát. Mivel közben csaknem 140 év telt el, nem sok szerencséje volt csontok felkutatásában; ekkor fordult figyelme az apró európai temető felé, ahol a három szerencsétlen tengerész, John Torrington,  John Hartnell és William Braine nyugodtak. A tetemek exhumálásához egy sor engedélyt be kellett szereznie; többek között például utána kellett járnia az esetleges élő leszármazottaknak is. Miután minden megvolt, 1984 augusztusában nekikezdtek a sírok feltárásának.

Első nap alaposan feltérképeztek a sírokat, lefényképeztek mindent, hogy a sírhelyeket majd eredeti állapotába állítsák vissza. Végül nekiálltak, hogy kiássák Torrington sírját.

Kemény munka volt, a permafroszt alaposan megnehezítette az ásást, de amikor furcsa szagot kezdtek érezni a mélyből, tudták, hogy jól haladnak. Öt láb mélyen az ásó aztán a koporsóba ütközött.

Ez mindenképpen pozitív jel volt. Semmi nem utalt ugyanis arra, hogy a földben valóban holttestek nyugodnának. A temető megtalálása óta sokan kételkedtek benne, hogy a tengerészek valóban ott pihennek a fejfáik alatt.

John Torrington – meghalt 1846 január 1-én húszéves korában.

Ez állt a kis vörös fémplaketten, amelyet a koporsóra szegeztek. Ez a plakett, és a fejfa ennek a szerencsétlen fiatal tengerésznek az összes korabeli említése.

A koporsó belefagyott a permafrosztba, csak nehezen lehetett kiszabadítani. Amikor sikerült, a régészeknek újabb problémája akadt – rengeteg szög rögzítette a koporsó fedelét, majd amikor ezzel is megbirkóztak, kiderült, hogy a koporsó és a fedele közt cementszerűen viselkedő jégréteg található. Ezt forró vízzel sikerült eltávolítani.

Amikor a jég eltűnt, meglátták Torrington kendővel takart arcú holttestét. A várt csontváz helyett egy teljesen jó állapotban megőrződött múmiát találtak; a kéz- és lábujjak kitűnő állapotban maradtak meg.

A nagy meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor végül a kendőt levették a fiatal tengerész arcáról. John Torrington farkasszemet nézett velük.

Ugyanez volt a helyzet két társa esetében is. Csontvázak helyett három kitűnő állapotú múmiát sikerült kihantolni.

Mivel Torrington volt az expedíció első halottja, ezért az ő testét emelték ki a koporsóból, és szakszerűen felboncolták. (Akit érdekel a boncolási jegyzőkönyv, itt letöltheti; http://www.ric.edu/faculty/rpotter/temp/autopsy-Torrington.pdf)

Mint kiderült, John Torrington a halála előtt már hosszabb ideje betegeskedett. Legyengült, lesoványodott külseje is erre utalt, tüdőgyulladás nyomait fedezték fel a szervezetében, s végül, ami komoly bizonyíték volt: ólom nyomát, olyan dózisban, ami halálosnak bizonyult.

A holttest megadta a kérdésre a választ, megkerült a rejtély kulcsa. Franklin utolsó, végzetes expedíciója már akkor halálra volt ítélve, amikor kihajóztak Angliából. Az ólomkonzervekbe csomagolt élelem fokozatosan gyengítette a legénységet, és végül lassú, fájdalmas halálukhoz vezetett.

A kutatók visszahelyezték Torringtont a koporsóba, és kegyelettel visszatemették, ahogy társait is. A helyszínt visszaállították ugyanúgy, mint ahogy az exhumáció előtt kinézett. Semmi nyoma nem maradt annak, hogy bárki is bolygatta volna a sírokat.

Azazhogy mégis. Torrington koporsójában ott egy lista; annak a hét kutatónak a neve, akik kihantolták és felboncolták a fiatal tengerészt, megoldva ezzel egy 138 éve balul járt expedíció rejtélyét.

  • vau

    Állítólag Billy, a Kölyök testében is az egészségre káros léptékű ólomtartalmat mutattak ki.

    • The Winter Soldier ⭐

      Az ő esetében nem a mennyiség a fontos, hanem a pozíció.

      • Bernard Black

        Billy the killed

    • taro

      meglepő módon nem csizmában halt meg

  • SpaceWolf

    Túl sok ólom. Most komolyan ehhez boncolni kellett? Kiemelés közben nem tűnt fel nekik, hogy a vézna kis test 160 kilót nyom?

  • Sharid

    …ö de ha jön a globális felmelegedés, akkor mi lesz ezekkel a maradványokkal….

    • taro

      akkor elkorhadnak.

    • The Winter Soldier ⭐

      Annyi nekik. Sajnos.

%d bloggers like this: