XIV. Lajos eprei

1711-ben még javában dúlt a spanyol örökösödési háború, Franciaország elég szarul állt, ráadásul XIV. Lajosnak is kicsi szamócákkal kellett beérnie. A tizennyolcadik századi Európában ugyanis a szamóca szamóca volt – engem ugyan rettentesen összezavar, hogy az epret szamócának hívják, egyúttal a szamócát is, de ez csak magyarul van így, és valószínűleg az eperfa kavarta meg a dolgot az ügyben (egyébként mindenhol elég nagy a katyvasz, annyi valószínűnek tűnik, hogy a magyar eper szó ugor eredetű, és a szamócaféléket (fragaria) jelöli, nem pedig az eperfa termését).

Európában ekkor még csak négyszáz éve kísérleteztek az eper nemesítésével, és nem sokkal jutottak tovább annál, mint hogy elültetnek a kertben egy csomó szamócát, ennek az lehetett az előnye, hogy nem kellett kimenni a rétre pityerészni a rókapisis gyümölcsöt – meg ez lehetett a hátránya is, mert azért nem utolsó dolog kimenni az erdőbe, és a kakukkfűillatú réten bezabálni belőle. Egyébként meggyőződésem, hogy a szamóca finomabb, mint az eper, de lehet, hogy csak a körülmények áldozata vagyok, ha nincs gomba, szamóca és kakukkfű akkor is akad, ez meg már majdnem elég a boldogsághoz, ha az ember elmegy kirándulni. Egyébként a szamócát régebben a tündérekkel hozták összefüggésbe, majd Szűz Máriával, az biztos, hogy finom, és gyógynövényként is jól használható, még a levele is jót tesz az embernek, a gyümölcse pedig állítólag hatékony ellenszere a fagyási sérüléseknek, kár, hogy júliusban viszonylag nehéz megfagyni, vagy ha mégis sikerül, a szamóca is megfagy. Oké, tudom, létezik szárítás is a világon.

Na mindegy, a lényeg az, hogy Európában háború és kicsi eprek voltak (ezt a mondatot nem vagyok hajlandó újra átgondolni), a világ másik felén, valahol az Andok lankáin viszont jóval előrébb jártak eperügyben – itt már ezer éve nemesítették a gyümölcsöt, ennek megfelelően pedig nem csak ilyen szaros kis bogyókat termett, hanem rendes, eper méretű epreket.

Az Amerikában őshonos eperfajok nyolc kromoszómapárral rendelkeznek, vagyis oktoploidok. A két faj, a fragaria virginiana és a hozzá nagyban hasonló fragaria chiloensis keresztezhető egymással, vadon egyébként nagyon hasonlóak az erdei szamócához, finom, kicsi termést hoznak. A chilei fajta nagyjából százezer éve jutott el lakhelyére – az eper valahol közép-ázsiában lehetett őshonos – a szokásos úton: jöttek a madarak, megették, aztán jóval arrébb kiszarták. Hawaiion is megél. Amikor a mai Chile területén megjelentek az első földművesek, nekiláttak a nemesítésének, és a Bio-Bio torkolatánál a picunche és mapunche telepesek sikerrel növelték a termés méretét (a hely neve is mutatja, hogy itt már akkor is nagyon komolyan vették a biogazdálkodást).

És most térjünk vissza az örökösödési háborúhoz: az 1713-as utrechti békepaktum után XIV. Lajos unokája, Anjou Fülöp került a spanyol trónra, a francia király viszont attól tartott, hogy az országot elvágják a dél-amerikai gyarmatoktól (annak ellenére, hogy az egyezmény szerint V. Fülöp megtarthatta a tengerentúli spanyol birtokokat is – no de láttunk már cifrábbat is a történelem során, mint egy felrúgott szerződés). Lajos – mintegy óvatossági intézkedésként – ezért útnak indította egy bizalmasát, bizonyos Amedée-Francois Fréziert, hogy kémkedjen egy kicsit Dél-Amerikában, térképezze fel a területet, és úgy általában tájékozódjon a közhangulatról. Frézier a korszellemnek megfelelően nem csupán kémként jeleskedett, hanem polihisztorként egyszerre érdeklődött a matematika, az építészet és a pirotechnika iránt is. A biztonság kedvéért ezen az utazásán (ne feledjük, pont ekkor volt a legnagyobb divatja a karib-tengeri kalózkodásnak, így a vállalkozás nem volt épp veszélytelen, arról nem is beszélve, hogy kalózok nélkül is simán el lehetett süllyedni, de Leibnizt is be akarták kúrni a tengerbe a matrózok, mert úgy érezték, hogy a filozófus a hajón majdnem olyan rossz ómen, mint a nő – na, szóval utazni veszélyes) jómódú kereskedőnek adta ki magát, így módjában állt a spanyol kormányzók bizalmába férkőzni, felmérni a helyi hatalmi helyzetet, illetve bármi olyan információt megszerezni, amit a francia udvar embereként valószínűleg nehezebben adtak volna ki neki.

Frézier hajója, a St. Joseph 1712-ben ért partot Concepciónban, a Bio Bio folyó torkolatánál. Titokban feltérképezte a spanyol erődítményeket, felmérte a védelmüket, illetve bejárta a térséget – ehhez természetesen nem voltak meg a szükséges engedélyei, így a fejét kockázgatta az utazgatással, de hát ilyen ez a kémszakma. Egyik feljegyzésében megemlíti a helyi epret is: ez volt az egyetlen gyümölcs, amit a piacon árultak (elég furcsa, de a helyiek egyébként cserélgették egymás között a terményeket, valamiért csak az eper került kereskedelmi forgalomba). Az eper halvány színű, majdhogynem fehér volt, akkora, mint egy dió, de tyúktojás méretűre is megnőtt, és eléggé felkeltette a diplomata (khm) figyelmét ahhoz, hogy öt tövet magával is vigyen, amikor 1714-ben hazaindult Európába.

Köztudott, hogy a kémek nem szeretnek parasztizálni, így Frézier két növényt egyből a hajó raktárosának ajándékozott annak fejében, hogy az locsolja és gondozza az epertöveket. A maradék háromból egyet a bresti feljebbvalójának adott, egyet pedig Antoine de Jussieunak, a párizsi botanikuskert vezetőjének ajándékozott, az utolsót pedig megtartotta magának.

Ezzel csak egy gond volt: Frézier valószínűleg csak azokból a növényekből hozott magával, amelyeken gyümölcsöt látott, arról pedig fogalma sem volt, hogy a chilei eper kétlaki növény, így csak női ivarú példányok kötöttek ki Európában. A növény ennek ellenére elszaporodott, Jussieu pedig botanikai kuriózumként szétküldte a palántákat egész Európában – ha már semmire sem jó, legalább nézegetni lehet. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a virginiai és chilei eper nyolc kromoszómapárja miatt más eperfajokkal nem keresztezhető – szóval úgy tűnt, hogy adtak a szarnak egy pofont, de hát Frézier nem is az eperért utazott Chilébe, úgyhogy nagy tragédia nem történt.

A király pedig még mindig kicsi epreket evett – egészen addig, míg fel nem bukkant Antoine Nicolas Duchesne, aki akkora epreket vitt XIV. Lajosnak, hogy az uralkodó nyomban elrendelte, hogy fessék le a gyümölcsöket, különben senki nem hinné el, hogy ilyen bazi nagy szamócák is léteznek, egyúttal arról is rendelkezett, hogy gyűjtsék össze az összes ismert eperfajt a versailles-i palota kertjeibe, hátha valamelyik termőre fordul. Duchesne hiába próbálta keresztezni a chilei fajtát az európai fajokkal, de annyira elmélyült az eper-témában, hogy nagyjából száz évvel Darwin előtt már megsejtette az evolúcióelmélet alapjait – írt is egy könyvet az eperről, valószínűleg ez volt az első botanikai szakmunka, amely kizárólag ezzel a növénnyel foglalkozott.

Emlékezhetünk rá, hogy Frézier az egyik palántát egy bresti diplomatának adta – a növény szépen el is terjedt a környéken, sőt, ott misztikus módon termett is, méghozzá olyan szépen, hogy ez a diplomatának is feltűnt: az különösen érdekesnek tűnt számára, hogy annyi eper terem arrafelé, hogy még a piacra is jut belőle (hasonlóképp, mint Dél-Amerikában). Ezt a felfedezését megosztotta a versailles-i botanikussal is, aki – eperfanatikus lévén – azonnal rendelt néhány tövet a környékbeli kertekből. Duchesne csak addig jutott el, hogy a moschata fajtával keresztezve terméshez jusson, de a hibrid nem termett termékeny magokat – márpedig Brestben valaki ezt is megoldotta.

Mint kiderült, a környékbelieknek is feltűnt, hogy a chilei eper hasonlít az őshonos moschata fajtára, így azzal ültették együtt, de – véletlenül vagy szándékosan – ültettek az addig csak haszontalan érdekességnek tartott virginiai eperből is az ágyásokba, ezzel pedig már lehet keresztezni a chilei fajtát. Duchesne 1766-ban jött rá a rejtély nyitjára: nem az óvilági epret kell házasítani az újvilágival, hanem a két tengerentúli fajtát kell keresztezni ahhoz, hogy létrejöjjön a földieper. Az így létrehozott hibrid önbeporzó volt, gyümölcsei mélyebb színűek voltak, a botanikus leírása szerint az ízük pedig az ananászéra hasonlított – innen is kapta a Fragaria ananassa nevet az újonnan létrehozott fajta.

A Fragaria ananassa kisvártatva az egész világon elterjedt, nemesítgették, variálták, de az alap ugyanaz maradt: a két amerikai fajta keresztezése. Ha legközelebb epret eszel, jusson eszedbe Frézier és Duchesne.

Ja, és a király végül normális méretű eprekhez jutott.

(Atlas Obscura, Wikipedia)