Teendők fogfájás esetén
A mazochistákon kívül nem sok ember szereti a fájdalmat, így aztán a fájdalomcsillapításnak hatalmas piaca van – globálisan úgy 20 milliárd dollárért veszünk ilyen szereket minden évben -, és nagyon régi gyakorlata, ami alapvetően nem sokat változott az ókor óta.
Kedvelt ősi megoldás például az ópium használata: a benne található egyik hatóanyag neve tebain, Théba nyomán, ami az ókori világ ópiumelosztó drogkartell központja volt. Egy másik ma is használt módszer szintén Egyiptomból ered, ahol elektromos angolnákat tettek a fájdalmas testrészre, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy ha az ember beüti a térdét egy piramisba, és aztán elkezdi dörzsölgetni, akkor a fájdalom csökken*. Manapság ezt angolnák helyett a TENS nevű elektromos stimuláló géppel éri el az orvostudomány.
* Nem, nem a piramist kell dörzsölgetni
Az angolnák és az ópium azért működhet egyáltalán, mert a fájdalmas ingernek hosszú utat kell megtennie, amíg eljut az agyba, ahol a fájdalom érzékelése megtörténik, és ezen az úton több helyen is meg lehet állítani. Például akkor, amikor eléri a gerincvelőt, és ott átadódna egy másik idegsejtnek, ami vinné az agy felé.

Az angolna úgy dolgozik, hogy az általa keltett taktilis (érintési) inger is eljut a gerincvelőhöz, ugyanahhoz az átkapcsolási ponthoz, mint a fájdalominger, és elállja a fájdalom útját. Gyakorlatilag bezár előtte egy kaput, ezért az ezt felfedező tudós kapuelméletnek nevezte el a jelenséget. Így az angolna által keltett érzet eljut az agyhoz, a fájdalom meg nem nagyon. Az agynak is van azért irányító szerepe: fentről bele tud szólni, hogy a taktilis inger mikor és mennyire zárhatja be a kaput. Ez fontos, mert nem volna jó, ha egy angolna bármikor képes lenne elhitetni az agyunkkal, hogy nincs is semmi baj, miközben mondjuk épp elvérzünk. Másrészt az se lenne jó, ha a fájdalom mindig elérné az agyat, még akkor is, amikor épp menekülünk valami elől.

Az ópium másképp közelíti meg a problémát: hozzákapcsolódik a fájdalomérzékelő idegsejtekhez, és annyira lenyugtatja őket, hogy azok már nem is reagálnak, ha érkezik egy fájdalominger. Eközben más, kellemesebb érzeteket nagyon is felerősít. A helyzet a 19. században fajult el igazán, amikor először sikerült morfiumot kinyerni az ópiumból, majd az injekciós tű felfedezésével (1853) már szúrni is lehetett, és fájdalomgörcsök helyett végre morfiummámorban fetrengett, aki csak akart. A kellemetlen mellékhatása (a hozzászokáson kívül), hogy az agyban azokra a területekre is hatással van, amik a légzést irányítják, ezért a túladagolása tipikusan fulladásos halálhoz vezet.
A fájdalom amúgy hasznos dolog, mivel szükség esetén határozottan jelzi, hogy bármit is csinálunk éppen, fejezzük be, mert a testi épségünket veszély fenyegeti. Vannak olyanok, akiknél veleszületetten hiányzik a fájdalomérzet, ők általában nem érik meg a 30. életévüket, egyszerűen azért, mert addigra leharcolják a testüket. Az ilyen embereknek meg kell tanulniuk mindazt, ami a többieknél egy próbálkozás után reflexszé válik, például hogy nem nyúlunk bele a forrásban lévő vízbe, ha beleesett a kanál, vagy hogy nem rágjuk le a nyelvünket.
Hasonló történik a lepra esetén is, ami elpusztítja a fájdalomérző rostokat, így amikor az embernek leesik az ujja, akkor legalább nem fáj. Igen, végülis néha jól jön az ilyesmi.
Ha egy nem leprás ember ujja készülne leesni, mondjuk mert belevág egy kelta késsel, akkor nála a következő történik: az ujjban lévő bőrsejtek zsírsavakat bocsátanak ki, amik összekapcsolódnak egy enzimmel (ciklooxigenáz, kedveltebb nevén COX), és ez az összekapcsolódott anyag elkezdi ingerelni a fájdalomreceptorokat. A fájdalomreceptor ezután üzenetet küld az agy felé, hogy valami történik, az agy veszi az üzenetet, kiértékeli, és visszajelez, hogy mi a teendő. Leginkább az, hogy az ember elrántja az ujját.
Mi van, ha az ember teletömte magát fájdalomcsillapítóval, például aszpirinnel, mielőtt belevágott az ujjába? (Nem tudom, miért tenne ilyet, de ez a remek elméleti példa óvjon mindenkit attól, hogy begyógyszerezve hadonászni kezdjen egy késsel.) Nála az aszpirin odaállna a COX enzim útjába, és még azt is megakadályozná, hogy a fájdalomreceptorhoz eljusson az infó, nemhogy az agyhoz.
Azért valószínűleg egy laza ujjlevágáshoz annyi aszpirin kéne, hogy az ember hamarabb indulna a mellékhelyiség felé, mint a fegyverterembe. De tény, hogy ezek a gyógyszerek, vagyis a nem-szteroid gyulladásgátlók, mint az acetilszalicilsav (Aszpirin), naproxen (Aleve), ibuprofen (Advil és Algoflex) stb. nem képesek csak arra a fájdalomra hatni, amire az ember bevette őket, hanem a teljes testben legátolják a COX enzim összes fajtáját. Mivel a COX fontos szerepet játszik a gyomor nyálkahártyájának védelmében, a túl sokáig szedett fájdalomcsillapító következménye a gyomorfekély. Más ide tartozó fájdalomcsillapítók a májat károsítják, vagy a fehérvérsejtek számát csökkentik radikálisan.
Ne szedjetek fájdalomcsillapítót túl sokáig!
Visszatérve az ujjlevágásra: ha aszpirinnel nem is, de opioid alapú fájdalomcsillapítással simán megcsinálható. Ilyen a már említett morfium, vagy a kétszer olyan erős kistestvére, a diamorfin (heroin), illetve az orvos által is felírható oxycontin és fentanil. De még az utóbbiakhoz is borzasztó hamar hozzá lehet szokni, ahogy azt sokmillió amerikai tapasztalta meg mostanában.
Persze nem mindenki olyan nyuszi, hogy külső fájdalomcsillapításra szoruljon, ha mondjuk végig akar sétálni egy rakás izzó széndarabon. A fájdalomérzékelés egy határig szubjektív dolog, és sok múlik azon, hogy az ember mit gondol a fájdalmat okozó tevékenységről. Ha ez egy megbecsült rituálé az adott közösségben, például a szerzetesek önkorbácsolása, vagy a fej késsel való vagdosása az indiai Ashura-fesztiválon, akkor a fájdalom állítólag sokkal elviselhetőbb, és a sebek is hamar gyógyulnak.
Azt hiszem, ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy szép dolog ez, de otthonra nem kéne.




51 comments