Happy!

Rég láttam ilyen fasza sorozatot. Ráadásul az ígéret is benne volt, hogy nyolc rész után véget ér.

A Happy! brutális. Azzal kezdődik, hogy egy volt zsaru, aki most már bérgyilkolással keresi a kenyerét, karácsonyi hangulatban egy glitterball támogatásával egy valahol mélyen erotikus szambát lejt szétdurrantott fejjel a tükör előtt a Jingle Bellsre, szóval egyből úgy éreztem, hogy megjöttem.

Erős kép. Aztán a móka folytatódik, Nick Sax egy elfuserált meló folytán meghal, csak hogy a mentőben újraéledve megjelenjen előtte Happy, a kis kék replő unikornis, aki közli vele, hogy egy kislány képzeletbeli barátja, akit meg kellene menteni, mert egy finomanszólva sem szimpatikus Mikulás egészen durva dolgokat készül vele csinálni.

Beszarás.

Persze a sorozat dramaturgiailag nem több egy hagyományos, odd-couple jellegű felállásnál, de eddig ismeretlen formula volt, hogy a pár egyik tagja egy borostás szociopata baromállat, a másik meg egy bolond naíva. Talán a Roger nyúl állt ehhez legközelebb, de itt Happy kétes létezésével csavartak még egyet a történeten.

A szereplők fenomenálisak. Ugyanolyan groteszkül eltúlzott jellemek, mint minden hasonló sorozatban és filmben, egyértelműen rájuk lehet húzni az ismert zsarutörténetes sablonokat, de a színészek ennek ellenére kihozzák mindegyikből a maximumot. A nagylátószögű kameraállás az egészet valahogy klausztrofóbbá és igencsak ijesztővé teszi, az ember szinte érzi Smoothie nevű hitman pacsulijának az illatát, vagy a púdert az arcán, miközben épp felszeletel valakit.

És a sodró lendület rendesen kitart. Nincs egy unalmas pillanat, egy percre sem ül le a cselekmény. Koncepciójában remélem megragadnak az első évad által támasztott keretekben: a nyolc rész egy teljes történetet ad ki, ami nem ível át egy újba, tulajdonképpen csak a szereplők szintjén. Ami nagyon jó.

A legrosszabb dolog, ami megtörténhet egy sorozattal az az, ha vontatott szappanoperává válik és a narratíva kimerül abban, hogy olyan események történnek a karakterekkel, amik árnyalgatják az unalomig ismert jellemüket. Bizonyos történetek a kartonból kivágott szereplőiket olyan hosszan passzírozzák, hogy az már komikus lesz, elég csak a Walking Deadre, a Lostra vagy a Trónok Harcára gondolni.

A Happy egyelőre nem ilyen. Vérengző és groteszk. Olyan bennünk lakozó elemi ösztönökre és dühre épít, amit jó végignézni a képernyőn, ahogy valaki megéli őket.

Mert mi remélhetőleg sose fogjuk.