A varjak nekrofilok
Azt eddig is tudtuk, hogy a madarak elég furcsán képesek viselkedni, pláne a kacsák, de egy ilyen okos állattól azért többet vártam volna.
A varjakat egyébként eléggé szerettem eddig, és úgy gondoltam, hogy ha már nagy valószínűséggel sosem lesz hollóm, egy varjú is megtenné, vagy akkor már inkább kettő, mert nem tudnám eldönteni, hogy Huginnak vagy Muninnak nevezzem a jószágot. Eddig azt hittem, hogy a nekrofília inkább a sarkkörön túl ős-black metalon szocializálódott norvég fiatalok sportja, jobb esetben pedig a kacsáké, amikről minden rosszat el lehet mondani, és szörnyűségeket művelnek a tüskés, dugóhúzó alakú faszukkal (még szerencse, hogy legalább finomak), de nem: a varjak is megdugják a halott varjakat.
Kaeli Swift varjász szerette volna megtudni, hogy miért jó ez nekik, úgyhogy nekiállt döglött varjakat gyűjteni. Seattle-ben a jelek szerint úgy hullanak a varjak, mint a legyek, mert ott valamiért az a szokás, hogy ha találsz egy döglött madarat, akkor nem megeszed, hanem odaajándékozod a helyi természettudományi múzeumnak, hátha jó lesz még valamire. Swift kért is tőlük néhány tucat varjútetemet, majd fészkeket keresett a város környékén, megvárta, míg a lakói kirepülnek, és elhelyezte a közelben a döglött madarat. Néhányszor kihívták rá a rendőrséget, szerinte azért, mert kamera és távcső volt nála, de én valószínűnek tartom, hogy nem segített sokat az a néhány tucat döglött varjú sem, amit magával hurcolt.
A varjak általában úgy viselkedtek, ahogy ezt elvárták tőlük, a döglött fajtársat a veszély jeleként értelmezték, és riasztásokat adtak le. 24 százalékuk megtépte-csipkedte a dögöket, 4 százalékuk pedig megpróbálta megdugni őket. Néha előfordult, hogy mindeközben cafatokra is tépték őket.
