Filmes fotózás 2017-ben

36 kocka. Lényegében a digitális kamerák megjelenése óta vitatkoznak az emberek azon, hogy melyik a jobb, a digitális vagy a film.  Tarantino odáig ment, hogy behisztizett, hogy ő bizony abbahagyja a filmezést (jajj ne, nem kapunk több valószínűtlenül túlírt dialógust két vérfolyam között, neeee), ha a gyárak abbahagyják az alapanyag gyártását, mert ő bizony nem fog digitálisan rögzíteni. Szerinte a filmek nem arról szólnak, hogy a mozgást örökítjük meg,  mert az operatőr fotók sorozatának egymás utáni gyors lejátszásával érnik el, hogy a nem létező mozgás illúzióját keltség és valójában ez adja a mozi varázsát.

Ő nyilván hülye, mint a seggem, de van valami a mondanivalójában. A filmezés és a filmes fotózás ugyanarról, a fényképezésről, a kompozícióról szól. Több fotós véleménye (többek között Jared Polintól olvastam legutoljára, akinek egyébként vicces, puzséros őrjöngései vannak youtubeon a témában), hogy a digitális korszak elmélyítette bennünk az igényt az egekbe nyomott sharpnessre, a bokeh (fókuszon kívüli elmosódott tér) “minőségére”, a gyors sorozatokra, illetve a 4k felvételre, miközben a fotózás nem erről kellett hogy szóljon. Régen sem kellett a lélegzetelállító felvételekhez négyszázezres ISO és kétszáz autofókusz pont. Ezek a vívmányok elképesztően hasznosak ugyan, de ezekkel elkezdeni a fényképezést olyan, mint ABS-szel és ESP-vel, meg sávelhagyás figyelő autóval megtanulni vezetni.

Bizonyos értelmeben bölcsebb dolog telefonnal nekiállni fényképezni tanulni, mint DSLR-rel, ha a dolog purista oldalát nézzük. Pár éve vettem meg az első komoly filmes SLR kamerámat. Régen soha nem volt pénzem erre: akkoriban a kamerák egy autó árába kerültek, az optika meg annyira elképesztően sokba került hozzá, hogy tízévesen, amikor elkezdett érdekelni a fotózás teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy hozzá juthatok. Kivettem a könyvtárból Lee Durrell és Gerald Durrell Amatőr természetbúvár c. könyvét, kimentem abba a tölgyligetbe Szentiván mellett, ahol most már az Audi huszadik bekötőútja van és tessék-lássék módon összeállítottam magamnak vadleseket és a születésnapomra kapott, meglehetősen bénácska Kodakommal (Star talán…? már nem él, akitől megkérdezhetném) kimentem állatokat fotózni. A legeslegolcsóbb Fuji filmre lőtt képeim sose voltak jók és a fix objektív, a fix rekesz nem sokat segített a dolgon. Apám végül abbahagyta a kísérletezésem finanszírozását és soha nem lett belőlem fotós. Hobbifotózni is csak sokkal később kezdtem el, amikor a digitális kamerák piacra törése után egyszer már sikerült ráunnom a bulifotózásra.

Szóval nosztalgia sosem társult ehhez a műfajhoz, hacsak nem tekintjük nosztalgiának a keserédes igényt a “mi lett volna ha” forgatókönyvekre, amiket fejben párszor mindig lejátszok, akárhányszor felhúzom az Olympusomat.

Mire akarok kilyukadni? Hogy a filmes gépek az elmúlt években alapjaiban változtatták meg annak a módját, ahogy fényképezek. A DSLR gyakorlatilag zombivá alakít minket, akik elmerülnek (esetemben erősen túlkompenzálnak) abban, hogy rengeteg cuccal mennek fotózni és egyfolytában bújják az technikai oldalakat. Rá vagyunk feszülve arra, hogy legalább kétezer kép készüljön egyetlen nyaraláson, amiket aztán soha nem nézünk vissza. Nos a film teljesen más.

Nem utólag válogatok, hanem ott és akkor

Mire jó ez? Arra, hogy nem tornyosulnak a gépemen ezerszámra a képek. A kicsit kevesebb bizony néha több. Megtanultam picit lelassulni és ezt azóta akkor is észreveszem magamon, ha digitális fotókat csinálok. Átgondolom, hogy kell-e most ez a pillanat, vagy érdemes elvenni az arcom elöl a gépet és itt lenne inkább az ideje annak, hogy elmerüljek benne. Kevesebb időt töltök ezáltal a számítógép és a Lightroom előtt: mindenki nyer.

Elmerülni a pillanatban

Amikor megcsinálom a képet, már az elkészítése előtt átgondolom, hogy hogy fogom megoldani a kompozíciót és tudom, hogy sikerülni fog. Mivel nincs azonnali “jutalom”, az előhívás kivárása csak növeli az elégedettséget (és persze a csalódást is), ha sikerül.  Amikor sikerül egy jó fotó, annál kevés jobb élmény van számomra. Van pár filmes fotóm, amire szinte sírok, annyira örülök, ha ránézek. Általában ezek személyes pillanatok és a legkevésbé sincsen bennük semmi extrém módon technikai. Különlegesen gyors záridők, vagy bármi huncutság. Sokkal-sokkal türelmesebb vagyok, kivárom a megfelelő időt, nem egyszer jó előre felkészülök rá. Előre elképzelem, hogy mi fog történni, mert minden kocka drága.

Tanulás

A digitális gépekkel könnyebb hibázni, mert nincs büntetés. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor cheat code-dal mész végig valami játékon. Persze, meg tudod nézni, hogy mi minden van a pályán, hiszen sose fogysz ki az életekből, de menet közben megölöd az izgalmat, hogy valamit elronthatsz és akkor vége. Soha nem tanultam még ennyit a kompozícióról, a fókuszról, a záridőkről és a fényérzékenységről, mint az utóbbi években. Azt hittem én is, mint mindenki más, hogy ha betekerek egy adag fekete-fehéret, akkor olyan mesésen hipster képeket fogok lőni, hogy mindenki ott fog hümmögni előttük, amikor poszterméretben kinagyíttatom őket. Nos nem így lett. Rájöttem, hogy a falevelek kurva szarul néznek ki nagy kontraszttal és hogy a piros szűrőt nem tesszük fel olyan képre, ahol emberek arcai is szerepelnek. Jobban megértem a fényt,

Kevesebb cucc

Bár nyilván beszereztem hozzá minden szart, az esetek kilencven százalékában az Olympus OM-2n-em van nálam és az 50mm-es objektív rajta. Esetleg elviszem magammal a 35mm-est, de nem jellemző. Persze ez kompromisszumos döntés, de így az eszközeim nem állnak a megvalósítás útjába. Nincs megalkuvás: vagy megoldom a helyzetet, vagy nem készül fotó. És akkor inkább mindig meg akarom oldani a helyzetet és akarok fotót csinálni. Jellemzően nem sirdogálok azon, hogy mennyire életlenek az obijaim, meg nem böngészem a netet újabbak után. Imádom továbbra is az éles digitális képeket, de ha ránézek egy képre, elkezdem értékelni az igazán fontos dolgokat. És a jó fotó nem az élességről szól. Szeretem a motion blurt, szeretem a film szemcsésségét, szeretem a kicsit elbaszott fókuszt. Hozzáad az egészhez valami organikusat, amitől minden sokkal sokkal kézzel foghatóbb és élőbb lesz.

Szóval akkor most ennyit a digitálisról?

Dehogy. Imádom a digitális fotózást. Ugyanakkor Tarantino, Nolan, Scorsese lobbizik a Kodak filmes készlet megmentéséért, néhány gyár újranyílt és szerencsére a hipsterek is elég rendesen életbentartják a műfajt. A Fuji Instax megint behozta a nyomtatott fotó utánozhatatlan ízét a kommersz fotózásba, ami tök jó dolog. Persze, döglődik az egész és csodaszámba fog menni, ha lesz még valaki pár év múlva, aki előhívót vagy filmet gyárt. De amíg van, addig nagyon élvezetes és szép dolog életben tartani ezt a műfajt.

A digitális baromi olcsó, már ami a mennyiségi fotózást illeti. Ugyan 20-30 ezerért szuper minőségű Yashicákat, Fujikat, Nikont, Canont, Olympust kapsz egy 50mm-es lencsével, plusz maguk a lencsék is hozzáférhetők gombokért, de egy tekercs Tri-X előhívása a Westendben öt ropival oldható meg, amiért kapsz 36 darab nagyon király képet.  Előhívó szettet lehet házilag is összeállítani és egy szkennerrel gyakorlatilag szigetüzemben lehet átörökíteni a filmes fotózást a huszonkettedik századba (feltéve ha marad nyers film), de az annyira költséges móka, hogy a legtöbb épeszű hobbista elzárkózik előle.

De a filmessel még a kevéske előhívó helyek egyikén megcsinált, alapvetően szar képek is jók és személyesek lesznek. Kevés jobb dolog van, mint azon vergődni, hogy milyen tekercset fűzzek be a következőre – legyen egy ezer forintos Kodak, vagy keressek valami csúcsszuper Velviát? Mindenkinek javaslom, aki meg akarja érteni, hogy mi az ISO, a záridő és a rekesz szentháromság, hogy kapjon fel még egy analóg gépet, amíg az utolsónak be nem ragad a zárszerkezete. Vagy kettőt.