Biff evangéliuma

Jézus élete sokakat megihletett, volt, aki jobban dolgozott belőle, volt, aki rosszabbul.

A műfajból kétségtelenül a Monty Python a legjobb, a Brian életét még mindig nem sikerült megunni, bármilyen fárasztó legyen is – már ha filmről vagy humorról van szó. Oké, ott van még a Dogma, Scorsese meg a buggyant Mel Gibson is, irodalomban meg ott van körülbelül minden a Mester és Margaritától Spirón át a Biff evangéliumáig, és ezek közül most épp ez utóbbit olvastam el legutóbb.

Christopher Moore-ról még csak nem is hallottam, míg el nem olvastam a Prérifarkas Bluest, ami jó volt ugyan, de a szerző avatott ismerői szerint nem jó ötlet azzal kezdeni az ismerkedést, mert kilóg az életműből. Hát, nem is tudom, szerintem annyira nem riasztó, ha már valami, akkor az Ördögöd van tűnt gyengébb pontnak az eddigiekben, de arról sem állítanám, hogy rossz lenne, a Biff evangéliuma pedig kifejezetten jó. Moore itt is hülyéskedik persze, és úgy, hogy már olvastam tőle pár könyvet, jobban össze is áll a kép, de magában is megállja a helyét, az, hogy az Ördögöd vanból szerepel benne a démon úgy kétezer évvel korábban, inkább egy belsős poén, az egész enélkül is érthető. Látszik az is, hogy a szerző azért megcsinálta a házit is, mielőtt megpróbálta volna feldolgozni Jézus történetét, és teljesen nyugodtan megvariálta a történelmet, ha kedve tartotta – a végén egy utószóban ezért mentegetőzik is, de nem akarok olyan hülyét elképzelni, aki a valós ószövetségi idézetek mellett beveszi az olyanokat is, hogy Kétéltűek könyve 24:1, szeretném azt hinni, hogy az ilyenek nem is látnak neki az olvasásnak.

Prérifarkas blues

Szóval a történet adott, és mint minden klasszikus történet Arthur királytól mondjuk a Kis hableányig, ez is előre lejátszott: tudjuk, mi lesz a vége, az írónak ilyenkor meg jól meg kell erőltetnie magát, hogy ennek ellenére érdekes maradjon. Sir Thomas Malory az aktuálpolitikára húzta fel a kerekasztalos sztorit, Lawhead az átromanticizált kelta fantasy-mitológiai vonalra, T. H. White meg csak simán egy zseni volt, és hozzá nagyon angol, Jézussal kapcsolatosan is valami hasonlót várna el az ember (itt T. H. White filmes megfelelője persze a Monty Python). Kisebb problémát jelent, hogy a sótlan fundamentalisták és a humortalan szentfazekak nem veszik a lapot – pedig Moore tényleg nem ír semmi sértőt, csak egy kicsit belegondol abba, hogy hogyan viselkedne Isten fia tizenkét évesen a haverjai között, illetve abba, hogy mi lett volna, ha Jézus történetesen tud kung-fuzni (valljuk be, ez utóbbi kérdés titokban mindannyiunkat foglalkoztatott, pláne azokat közülünk, akik jártak valaha hittanra).

A sztori pedig kalandos: oké, az eredeti sem unalmas, de itt most azokról az évekről van szó, amelyekről még az apokrifek is ritkán szólnak – Moore ezekre is támaszkodott, de csak annyiban, ha talált bennük valamit, ami jó lett volna a sztoriba, egyébként maradt a fantáziájánál, plusz akkor már hozzácsapott némi buddhizmust és indiai spiritualitást is, merthogy a háromkirályok vagy napkeleti bölcsek is csak jöttek valahonnan. Ja, és egy jetit is, a jeti fontos, mert ha egy kung-fus Jézus nem találkozik a jetivel, ha már ott jár valahol a Himalájában, az a történet annyit is ér. Az elbeszélő Biff, az elfeledett apostol, Jézus – vagy Józsua, esetleg Jozsó – gyerekkori pajtása, aki hűségesen végigkíséri a fél világon, és aki halálosan szerelmes Mária Magdolnába, aki egyébként Jézust szereti, aki viszont mindig túl zaklatott, amikor megjelenik az angyal, és folyton elfelejti megkérdezni, hogy ő Isten fiaként vajon cölibátust fogadott-e, mert erről nem szólt neki senki, és sejti, hogy igen, de tökre szeretné, ha nem.

És persze ott vannak a csodatételek, amiket gyakorolni kell, és a rengeteg hülye párbeszéd, amikor megszólal a Messisás, hogy „csak szopatlak, Biff”, aki erre egy idézettel válaszol a Dolomitok könyvéből (22:6). A régi történet kerettörténete az, hogy Biffet az angyal valamiért bezárja napjaink egy hotelszobájába, ahol az a dolga, hogy megírja Jézus élettörténetét, különös tekintettel az első harminc évre, közben beleolvas a hivatalos Bibliába, és háborog rajta, hogy hát ebben azért nincs benne minden, főképp ő maga, Biff hiányzik belőle, akkor meg már kár volt a gőzért. Az angyal közben tévézik.

Moore-ban egyébként sem vagyok biztos: gyakran úgy gondolom, hogy igazából bőven túlmutat a ponyván, és lehetne egy amerikai Pratchett, aztán némileg visszarángat a földre, mert hát Pratchett nem is lehetne amerikai, de ezzel a könyvével nagyon eltalálta az egyensúlyt: érdekes, egy pillanatig nem lehet komolyan venni, fordulatos, a párbeszédek pedig tényleg viccesek. És csodáljátok, hogy túl sok szó esik a szexről? A történet tizenéves fiúk és lányok között indul, naná, hogy szó esik róla. Igaz, Biff később sem növi ki.