Régen minden jobb volt: a középkor
Egy baj volt vele, hogy mindenki fiatalon megpunnyadt, meg nem volt pizzarendelés. Viszont mindenkinek volt kése!
Már mondom egy ideje, hogy normális esetben az ember a kertkapun sem lép ki legalább egy zsebkés, de még inkább egy taktikai toll, egy svájci bicska, egy fixpengés, egy balta és szikravető nélkül, de senki sem hallgat rám. Bezzeg a középkorban tudták, mi a módi, nem is volt olyan buli, ahova az emberek kés nélkül érkeztek volna, annál is inkább, mert legfeljebb kanalat kaptak, de inkább azt sem, a kés meg amellett, hogy el lehet vele vágni a cupákokat, kiválóan alkalmas arra, hogy beleállítsuk a mellettünk ülőbe, ha büdös a szája, idegesít, vagy elspoilerezi a Biblia végét, mert azt sem zárhatjuk ki, hogy előbb-utóbb megtanulunk olvasni is. A kanál minderre egyáltalán nem alkalmas, de még a kanálgép vagy a spork sem. Ahova kés kell, oda kést kell vinni, na.
A középkori késdivat inkább a fixpengés, tőrszerű cuccok felé húzott, bár már egész korán elkezdtek egyszerű friction foldereket is használni, ez inkább a német parasztokra volt jellemző. A tőrrel aztán az alkalmi gyilkosságokon kívül mindent is lehetett csinálni, ugyanúgy kenhetted vele a mackósajtot, mint faraghattad a disznót, a vendégségekben el is várták, hogy legyen nálad kés – ó, boldog idők –, de aki igazán megadta a módját, az fogadott egy szeletelő-embert, ő különleges, hosszú késekkel metélte szét a húst, ezért megünnepelték, aztán minden ment tovább a maga útján. Ha már így megbecsülték őket, nem is gurigáztak szarral: külön kifejezéseket alkottak mindenféle felszeletelendő állatra, de udvari posztot is betöltöttek, mint az egyetlen ember, aki tényleg tudja, hogy kell gyöngytyúkot aprítani.
Az, hogy mindenkinek volt saját kése, azt is jelentette, hogy bizony ezeket el is lehetett kezdeni díszíteni. Súlyos tahóságnak számított valaki más késével nekiállni kajálni. Ennek az aranyéletnek, ahol szebbnél szebb késekkel mászkálhattak az emberek, és senki sem szólt rájuk – oké, a szerzeteseket külön figyelmeztették, hogy ne aludjanak a késsel, mert véletlenül még megvágják magukat – végül az a rohadék francia, XIV. Lajos vetett véget, neki köszönhetjük a semmire se jó, tompa étkezőkések divatját, ő be is tiltotta a hegyes darabokat. A Napkirály később el is üszkösödött és meg is halt, legyen ez intő példa mindenki számára, aki bele akar szólni abba, hogy egy tengerészgyalogos-késsel essek neki a csirkének.
